„a keresztnek alsó
ága földre mutat:
»vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.«”

(Weöres Sándor)

Fogadkozom, ígérgetek, szeretek, akarok. Hol sikerül megtartanom őket, hol nem. Hatalmas hegyeket rajzolok, mind az enyém, máskor beérem a homokszemekkel is, azokat pergetem a tenyeremben. Pedig, ha nem tudok hegyeket rajzolni, látni magam előtt, akkor nem hajt majd semmi. A semmit nem lehet megmászni.

Ha baj van, takarítsd ki a kamrát! – emlékszem a tanácsra, hogy hol hallottam, azt már nem tudom, de megjegyeztem akkor, hátha egyszer jól jöhet még. Most van az az „egyszer”: ahová nézek, rosszat látok, és ez rám is hat, feszültebb és rebbenékenyebb vagyok a szokottnál.

Magamban kellene rendet tennem, ha már a világban nem tudok. Kérdés, hogy a kamra részem-e. Részem, hiszen ami ott van, az én művem (bár mestermunkának nem nevezném), az én állapotom lenyomata. Inkább az utóbbi.

Szóval tegyek rendbe valamit, de úgy igazán. Nézzek a mélyére annak, hogy mit halmoztam fel nemtörődömségből, háthavalamirejóságból, kincseknek vélt kacatok, lejárt szavatosságú és beporosodott limlomok helyett adjak a jelennek helyet. Az építőnek, a táplálónak. Mert ezek nem igazi emlékek, nem azok az építőkockái a sorsomnak, amelyeket érdemes megőrizni. Nem az örökségemet, a múltamat kell megtagadnom, csak tudjak válogatni az érték és a talmi, a szemét és a kincs között. És legyen meg mindegyiknek a helye magamban, a szekrényemben, a polcaimon. Ha ez olyan könnyen menne…

Mit keres vajon egy csillagcsavarhúzó két nagymamibefőtt közé ügyesen betolva? Ja, persze, a múltkor azzal szereltem össze valamit, és lusta voltam visszatenni a szerszámok közé, hátha még szükség lesz rá. A „múltkor” – úgy egy éve volt. A csavarhúzó azóta ott áll. Csatos üvegből úgy húsz egyforma, ráadásul egymás tetején billegnek, leginkább üresen. Másik polcon feltornyozva zacskóban a tészták: penne, tagliatelle, változatos színű és alakú bigyótészták. Elkezdem üvegbe tölteni őket, címkéket is teszek rá, bár felismerem az alakjukról nyilván, de ha már nekiállok, ne adjam alább. A dátumot is ráírom, eddig és eddig áll el. Máris egy halom helyet nyertem.

Egy függő kosárból ömlenek ki a zacskós fűszerek, meg sem találom azt, amit keresek, annyi van: kihúzok egy csomag fahéjat, kiesik négy zacskó grillfűszer és egy halom vaníliáscukor. Felbontott zacskóban zsálya, oregánó, bazsalikom, curcuma, római kömény, az utca végéig ér a soruk. A fűszerpolcon ugyanakkor az üvegeik üresen állnak, csak fel kellene töltenem őket. Feltöltöm.

Találok három tasak őrölt borsot is, holott mindig borsmalomban őrlöm, nyilván tévedésből vásároltam őket. Sosem fogom elhasználni, mert nem szeretem, olyan lesz tőle az étel, mintha belefújt volna egy lapát port a szél. Ezekkel nem tudom, mit csináljak. Elhatározom, hogy írok a szomszédoknak, hátha valaki viszont épp ilyet használ, mert nem szeret őrölni. Ha már levelet váltunk, az egyiktől megtudom, hogy, a másiktól meg azt, hogy. És éppen most indul futni, nem tartok-e vele. Legközelebb megyek, ígérem, mert a barátságok fontosak, csak most nem akarom félbehagyni a munkát.

Remek dolog ez a kamratakarítás, már nincs is rossz kedvem. Találok néhány kővé száradt datolyát, fügét is. Elhatározom, valahogy felpuhítom őket, és gyümölcskenyeret sütök belőlük. Önértékelésem percről percre nő.

Aztán csak kimegyek futni, egyedül, még szépen süt a Nap. Ugyanazon a földúton, terepen futok mindig, nem nagy távot, csak a mozgásért, csak azért, hogy érezzem a testemet, minden izmomat, a keringést az erekben. Jó ez a keringés, bekapcsol az igazi világba, a világomba, ahol négy évszak van még mindig, ahol a természet most az újjászületéssel van elfoglalva, a bokrokon, fákon a mértani rendben komponált rügyek éppen kifakadnak. Ezzel jutalmazom magam a kamra miatt.

Visszafelé, a földút végén egy kőkereszt van, zsebkendőnyi mező veszi körbe. Ott mindig megállok, ott csendesedem el. Az alacsonyan járó fény a mellette lévő téglafalra vetíti a kereszt árnyékát. Sosem vettem észre ezt az árnyékot, pedig megannyiszor megyek el előtte. Most máshogy állok ott, érzem. Szoktam fogadkozni, ígérgetni, szeretni, akarni – de mintha most az összes fogadalom, ígéret, akarat és elszántság hirtelen testet öltött volna, előmászott volna az árnyékból. Adj életet nekünk, súgják. Adunk dolgot eleget, csak foglalkozz velünk…

Hála és elégedettség tölt el, mint akinek nagyon sok mindene van. És még nagyon sok mindene lehet.

Mirtse Zsuzsa