Az a helyzet, hogy túl sok gyógyszerem van. Ha kinyitom a hűtőt, szembeömlenek a cseppek, pirulák, injekciók, tabletták, nyugtatók, serkentők, spray-k, kenőcsök, krémek, mindenféle szerek, nyavalyatörések.

A szomorú pedig az, hogy mindenből van legalább három garnitúra. Az egyik lejárt tavaly, de nem dobom ki, mert ha előjön a baj („a baj”, mert általában nem tudom, mi mire jó, farmakológiai ismereteim rémisztően foghíjasak – bár erre is van gyógyszerem, legalább egy tarisznyányi), először azt szedem be; aztán azt, amelyik idén decemberig még elketyeg, és így akkor marad még 2021-re is, mert a harmadik addig használható fel.

De hogy jutottunk ide?

Hát bizony évek szorgos munkájával.

Van ugyanis egy kezeletlen/félrekezelt hipochondriám, ami viszonylag gyakran elugraszt az orvoshoz. Sokféle orvoshoz is járok, a vesekőspecialistától az agytumorászig, szóval mikor hol fáj. Ezek az orvosok sajnos nem ismernek meg, amikor ismét megjelenek náluk, erről minden alkalommal keserűen megbizonyosodom. Ugyanis eszük ágában sincs figyelmeztetni engem, hogy drága uram, ezt a féltonnányi gyógyszert most nem írom fel, mivel tegnapelőtt már egyszer felírtam, s gondolom, azóta kiváltotta.

Neeem, nekik aztán nem fáj a kezük, s úgy felírják, mint a kámfor, vagy mi. (Tényleg, kámforom nincs. Szólok is kedves kocsisomnak, Károlynak, csak aztán ki nem törjön a karja.)

Persze ne általánosítsunk, van néhány jóérzésű doktor, aki megkérdezi, hogy esetleg van-e otthon már teszem azt gyomorrákra szedendő gyógyszerem.

Én ilyenkor elnémulok. Két okból is.

Egy: nem tudom megkülönböztetni a betegségeket és a gyógyszereket, és nem is tudom összekötni őket, a helyes sorrendben, egyik oszlopból a másikba, egyenes vagy hullámos vonallal, hogy mire mit kell szedni.

Kettő: hosszú percekig számolom, hogy mennyi van már belőlük.

Ezt a két jelenséget általános hallgatásom jelzi, és így a jóérzésű doktorok megnyugosznak, hogy bizony nincsen nekem ilyesféle gyógyszerem, és immár tiszta lelkiismerettel írják fel, mert hiszen ők ugye megpróbálták kímélni a pénztárcámat, de mit tegyenek, amit meg kell venni az agybajra, azt bizony meg kell venni!

Én, még mindig dohogva, afféle félálomszerű transzban elvonszolom magam a legközelebbi gyógyszertárig, és mire felocsúdnék, veszek két boglya újabb gyógyszert, olyant, amiből már van otthon egy-egy háttal. (Nem, a nevüket sem tudom megjegyezni, nemhogy a hatóanyagukat. Rémlik, hogy van otthon valami ilyesmi, de nem vagyok benne biztos, meg aztán felrémlik az éjszaka, amikor majd anginázok egy jóízűt, és pont az a Nitroglycerin hiányzik az otthoni gyógyszertárból, amelyikről úgy emlékeztem, hogy van, ezért nagyképűen nem vásároltam meg – satöbbi.)

A patikusok már előre dörzsölik a tenyerüket, amikor meglátnak kijönni a rendelőintézetből, véres leszámolásokra kerül sor, hogy melyikük felé vegyem az irányt, ropognak a géppisztolyok, pukkannak a zsugorfóliák, buborékcsomagolások, mérgezett békába mártott betegtájékoztatók szelik a levegőeget.

Én erről mit sem sejtve elköltöm a nehezen megkapott szabadfelhasználású hitelt (a fizetésemet már hó elején elvertem gyógyszira – csak így becézem, gyógyszi, mintha a legjobb barim lenne), hazaviszem a medicinaipar legújabb vívmányait, arra, hogy lássam: van már néhány köbméter ugyanabból a pirulából, szirupból, istennyilából.

Egy frontkórházat fel lehetne szerelni – csak a hűtőnkből. (És akkor még a kamra meg a konyhaszekrények vonatkozó polcairól nem is beszéltünk.)

Na és mit csináljak most?

Vissza nem viszem a sok gyógyszert, ha már annyi pénzt kifizettem értük; be nem tudom szedni az összeset, mert azért annak is van határa, még úgy is, ha igyekszem rendesen (amíg ezt a cikket írtam, négyszer mentem ki különböző bogyókat magamba dobálni)… mit csináljak hát? Megvan. Nyitok egy gyógyszerturkálót.

Nagy Koppány Zsolt