Az ágyam fölötti polcon egy vesszőkosárban – mindenféle létfontosságú kacatom tetején – egy kicsi bagoly ül. Játékbagoly, kerek zsebóraszemmel. Plüssből készült, de nem játszani szoktam vele, hanem komoly feladata van: őriz. Ő vigyáz az álmomra, hogy éjszaka is rend legyen odakint, idebent. Persze, sosincs teljesen rend, nyilván azért törhetnek be időnként a rémálmok, hiszen ő is elalszik, biztos azalatt nem tud vigyázni rám.

Arra, hogy miért éppen egy kicsi bagolyban láttam meg ennek a komoly feladatnak a megtestesítőjét, találhatnék észszerű magyarázatokat, hiszen a bagoly a tudás, az éjszaka szimbolikus madara. De valójában, emlékeim szerint, nem ez volt a fő szempont, pusztán megtetszett a kerek, megnyugtató szeme, a kávé különféle árnyalataiból álló színei. A hasa tejeskávészínű, a szárnytollai sötétebb barnák. És persze mindkét szempont egyszerre jelen lehetett bennem, amikor megtaláltam magamnak Őt.

Amikor ilyen segítőket választunk magunk mellé, talán valamilyen külső forrásra támaszkodunk ösztönösen, talán létre akarunk hozni egy olyan biztonságos helyzetet, amelyben sosem vagyunk egyedül. Úgy, mint régen volt.

Játékainkat először apától, mamától, rokonoktól kapjuk, később barátoktól, szerelmektől is. Hogy melyik fog kiemelt helyet betölteni az életünkben, annak biztosan nagyon titkos okai is lehetnek. Legalábbis Bagoly esetében erre gondolok.

A Baglyot esténként megsimítom, mintha előre megköszönném, amit tesz értem. Jó hozzáérni. Bár egyáltalán nem szenvedek érintéshiányban, de ehhez a pici többlethez mégis ragaszkodnak az ujjaim, ki nem hagynám. Rakosgatom is időnként, hol az éjjeliszekrényemre teszem, hol a mellette lévő fonott karosszékre, illetve az azon lévő párnák tetejére, hogy amikor az íróasztalomnál dolgozom, akkor is jól lásson engem. És én is őt.

Az életünk harmadát alvással töltjük, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan sikerül az a harmad. Legjobban akkor örülök, ha semmire nem emlékszem reggel – ez sajnos a legritkább állapot –, ám általában emlékszem az utolsó álmomra, mi több, általában álomból ébredek, rosszabb esetben riadok fel. A fontosabb álmaimat rögzítem is, akkor is, ha látszólag nem értek belőlük semmit. Az agy hamar töröl, ha nem írom le őket rögtön ébredés után, pár órával később már elillannak. Anyagtalanságuknak így próbálok testet adni. Leírom, aztán magára hagyom őket. Nem boncolgatom, nem elemezgetem, sok részlet úgyis nyilvánvaló, tudom, honnan került át megváltozott helyzetben, kitekert pozitúrában az álmomba. Sokszor azt érzem, hogy azért nem rossz dolgok a nyomorgatós-szorongatós álmok, mert így éjszaka kifélem magam, és nappalra nem marad a rosszból, vagy csak kevéske. Azért marad persze.

Hogy Bagoly előtti felnőttvilágomban hogyan oldottam meg mindezt, már nem is tudom. Egyszer csak jött, amikor szükségem volt rá.

Ő nem képzeletbeli barát, nem is játszom vele, tehát meg tudom különböztetni a gyerekkori játékaimtól. Képzeletbeli barátot (esetemben: barátokat) sok kisgyerek megteremt magának. Nekem az első egy kitalált, apró lény volt, aki egy ékszeresdobozban lakott. Nem beszéltem róla senkinek, igaz, szerencsére nem is kérdeztek. Őt váltották fel a „két babák”.

Jól emlékszem rájuk, a vezérbabáimra. Több babám nagyobb is, talán szebb is volt náluk, de a „két babákhoz” különösen mélyen kötődtem. Méretük és testarányaik hasonlóak voltak, a szemük és a hajuk színe viszont eltért. Velük osztottam meg a titkaimat, beszéltem meg ügyes-bajos dolgaimat, és voltak olyan játékaink, amelyeket csak hárman értettünk. Ők ketten – és én. Természetes módon voltak részei a napjaimnak, amelyek színesebbek lettek általuk. Ők voltak az első közönségem is, nekik adtam elő rögtönzött darabjaimat, monológjaimat. Gyakran osztottam rájuk is szerepeket, olyankor kiléptek babatestükből, és átváltoztak. Nagyjából akkor halványodtak el az életemből, amikor iskoláskorú lettem.

Ma már a lezárt múltam darabjai.

Ahogy pici lányként sem kérdeztem, hogy miért vannak az életemben, úgy Bagolytól sem kérdezem meg. Egyszerűen örülök, hogy van, hogy segít a maga módján. Oda is be tud nyúlni, ahová emberi kéz már nem: a fejembe. Hiszen Ő csak a fejemben létezik, kihelyezett súlypontom, külső támaszom, akinek én adok „életet” – így tulajdonképpen általa magamnak segítek. Mert a legfontosabb állapotainkban akkor is egyedül vagyunk, leszünk, ha van kedvesünk, családunk, bárkink. Ők csak bizonyos pontig kísérhetnek el. Harcainkat a sötéttel és a teljes sötéttel magunk vívjuk meg.

Mirtse Zsuzsa