Képtelenség

Fogyatékosságainkkal előállni mindig kínos dolog, de egyrészt annyi van belőlük, hogy lassan már egyéb sincs, másrészt engem is mindig meglep, ha az íráson keresztül vizsgálom önmagam (durva eredményekre jut az ember, ajánlom kipróbálásra), harmadrészt sajnos nem vagyok annyira különleges eset, hogy embertársaim között ne akadna jónéhány tucatnyi, akinek esetről esetre ugyanez vagy hasonló a problémája, így még azzal is biztatom magam ilyenkor, hogy akár tanulság is fakadhat belőle, s nem marad meddő az ág, mellyel enmagam ostorozom itten nyilvánosan.

Az a helyzet ugyanis (mint már mondtam korábban: egyebek mellett), hogy nincs érzékem a képzőművészethez. Illetve nagyjából annyi érzékem van, mint a legtöbb embernek: egy képet vagy műalkotást látva meg tudom állapítani, hogy tetszik-e vagy sem, szívesen nézem, hódolattal adózom az alkotónak, de például pénzt már nem költenék rá, hogy mindig a nappalim falán legyen (oké, elsősorban azért, mert nincs – egyik sem), és soha nem tudnék két mondatnál többet mondani róla, miközben esztétasálamat és berettsapkámat babrálom műértve. (Ugyanez nem mondható el irodalmi művekről: bármelyik általam ismert és olvasott könyvről elég jó színvonalon el tudok diskurálni, még rejtett összefüggéseket is észreveszek és felhívom rájuk a figyelmet.) Kicsit hasonlít a zenéhez – bár alapszinten gitározok, és imádom hallgatni, de nem értek hozzá, ezért megmaradok a műélvezés szintjén (a mélységes műértés helyett).

Ezzel nem is lenne baj, hiszen legtöbb ember így él, aztán mégis él valahogy. Sőt ismerek olyanokat, akik még sosem voltak képtárban, múzeumban, sosem álltak percekig egy-egy kép előtt, mégis iszonyú gyorsan számolják meg a köteg húszezrest.

Csakhogy annyira képközpontú kezd lenni a kultúránk (vagy mink), hogy az már ijesztő. Egyre kevesebb szöveg, egyre több kép. Instagram – szinte semmi szöveg, csak kép. Mindenhol kép, kép, kép. Szellemes, vagány, sőt olykor kifejezetten zseniális képek, szó sem róla – de cél a könnyű befogadhatóság, hogy a szem ne úgy mozogjon, mint olvasáskor, hanem csak pihenjen az összebenyomáson elismerősen pislogva.

Márpedig – mondom erős öniróniával, de nyilván mindenki azt hiszi, nagyképűen – én a betű embere vagyok. Egy nehezebben megérthető motívum, poén szövegbe oltva sokkal nagyobb örömet okoz, mint amit a képi világ tud. Ezzel sincs semmi baj, gondolom, még akkor sem, ha nagyjából egyedül vagyok vele. Csakhogy fokozatosan alakul át minden: egyre ritkábban kér az élet szöveget és egyre gyakrabban képet.

Van Instám, Facebookon, minden marhaságom, de folyton zavarban vagyok, mert nemigen tudok milyen képet feltölteni. Szöveget szívesen töltenék, de azt a kutya sem olvassa el. Zavartan toporgok hát, keresem a képi megszólalási formát, és nem lelem. Ez persze nagyobb igény annál – remélem, ezt mondanom sem kell –, mint hogy egyszerűen képeket töltsek fel a gyerekeimről (ősbűn), vagy felhőpornót keressek hetekig lázasan, hogy aztán színlelt hűvös nyugalommal, „Felhőpornó” címmel felrittyentsem, és bezsebeljem a lájkokat.

A szerkesztőségben, ahol dolgozom, szintén csak csodálni tudom a kollégámat, aki meglátja szöveg és kép között a mély összefüggéseket, és úgy keres képet az általam szállított szöveg mellé, hogy a kettő szimbiózisba lép egymással, és onnan kezdve együtt lélegeznek. Lenyűgöz. Itt, az Olvasatnál is hasonló a helyzet: eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy képeket válasszak a cikkeim mellé – valahogy ez az infó már a legelején törlődött. A szerkesztőség kreatív tagjai találtak képet a szövegek mellé, és mindig lenyűgözött, milyen ügyesen választanak.

De egyik értekezleten elhangzott, hogy a szerzők maguk is megpróbálhatnának képet keresni a cikkeikhez, vagy ha nem találnak, akkor – „hiszen úgyis mindenkinek van már jó kamerás telefonja” – készítsenek képet maguk. Afféle művészfotót. Egyből kivert a víz… Egy cikket, ha rákészülök és előtte logikusan végiggondolom, nagyjából tíz perc alatt tudok elfogadható színvonalon megírni (ha tizenöt percet rászánhatok, már nekem is tetszik), ez javításokkal, pihentetéssel együtt sem több nettó félóránál (nem hencegés ez sem, egyszerűen így van). Na most ehhez képest volt olyan, hogy órákat töltöttem valami odaillő kép keresésével, és végül mégiscsak a szerkesztőkre kellett bíznom magam – égő orcával. Egyszerűen nem megy. Innen is üzenem nekik, hogy bocsánat, és nagyon köszönöm, hogy segítenek.

De hogy mi lesz velem és a betűimmel ebben a képközpontú világban, nem tudom. Jó nem, az biztos.

Nagy Koppány Zsolt