Születésünk pillanatától kezdve képek milliárdjait tárolja az agyunk. A zömük lesüllyed – és soha többé nem is kerül elő. Hogy mégiscsak tárolja őket az emlékezet, abból gondolhatjuk, hogy időnként felbukkan közülük egy-egy valahonnan egészen mélyről; bizonyos élmények, érzéki tapasztalások kapcsán újra láthatóvá válnak a számunkra. Ilyen képekkel találkozni leginkább ajándék: nem nagyon tudjuk befolyásolni a megjelenésüket. Mégis, vannak olyan teremtett közegek, ahol ezek az elfedett, elraktározott emlékképek jobb eséllyel jelennek meg újra bennünk: ez pedig az alkotás folyamata. Hogy e különös lélekállapotban ebből a felbecsülhetetlen számú képünkből melyiket tudjuk előhívni, és hogy a jó, érvényes képeinket tudjuk-e majd újra megtalálni, az viszont több mint szerencse kérdése. Azt hiszem, az alkotási folyamatnak ez a része az, amit nem lehet megtanulni, sem megtanítani. Annyit tehetünk (ami nem kevés!), hogy kinyitjuk magunkat a múltunk felé, és leengedjük az emlékezetünk kútjába képzeletbeli vödrünket olyan mélyre, amennyire csak lehet, amennyire képesek vagyunk. Mert bizony, a mélyből kell felhúzni azt a vödröt. Aki erre képtelen, az nem nagyon fog a saját belső képeihez férni. De hogy a vödörben felhúzott víz felszínén meglátjuk-e azt a képet, amelyre szükségünk lehet, arra sincs biztosíték.

Ha az ember megtanul egy szakmát, és jól megtanulja, mondjuk képes cipőt készíteni, tortát sütni, akkor az, amit előállít, amit megteremt, valószínűleg megbízhatóan jó minőségű lesz. Lehet tervezni, lehet számítani a sikerre. Ha grammra lemérem a hozzávalókat, türelmesen verem fel a habot, ha óvatosan és gyakorlottan keverem hozzá a – megszitált – lisztet, ha jól tudom, hány fokon és meddig kell sütnöm, akkor sikerülni fog. Ha cseppenként keverem az olajat a szétválasztott tojások sárgáihoz, nem csapódik ki a majonéz. Ha megtanultam, hol kell metszenem a rózsát (és milyen irányból), akkor nem ártok a növénynek. Nem szakad rám a ház, nem esik szét a cipő, nem ég oda a sütemény. Ha figyelek, ha betartom a szabályokat, nem lesz baj. Sikerülni fog.

Nem így van ez a versekkel, prózákkal. Megtanulhatom a szakma fortélyait, megtanulhatom a verslábak nevét, hogy mi a tiszta rím és az asszonánc között a különbség, mégsem ígérheti meg senki nekem, hogy jó lesz a versem. Ha ordít a sorok végén a rím, ha toldottak-foldottak a sorok, lötyögnek benne a szavak – csak hogy kijöjjön a szótagszám –, nem lesz jó. Ha nem tudom abból a bizonyos kútból a megfelelő és pontos képeket előhívni, nem lesz jó az írásom. Hiába használok rímeket, hiába vetem be a megtanulható eszközöket, nem fog működni, nem jön létre a varázs.

A rím jó harcostárs, korlát, támasz, új dimenzió felé nyithatja a gondolatot, de teljességgel ahhoz igazodni, arra támaszkodni és számítani nem érdemes. Önmagában nem elég. Nem tartja meg a vers épületét.

Mert van valami, ami nem mérhető le patikamérleggel, nem centizhető ki – és nem rendelhető meg. Nem lehet sürgetni, késztetni. Nem lehet a sarkára lépni, erőszakoskodni vele. Nem izgatja sem hírnév, sem egyéb földi és talmi becs. A szorgalmat, a gyakorlást, a belefektetett munkát szereti, mi több, még a határidőt is, úgy látom – mert az időkorlát mozgásba hozza az energiáinkat –, de mindez csak alap a számára. Ha nem tudunk azokban a percekben, órákban közvetítővé válni a látható és a rejtett világunk között, nem segít. Persze mindez csak találgatás, és az agykutatás sem tud számottevően többet a lényegéről.

„Vonó nélkül játssz! Vagyis úgy kezeld a vonót, hogy ne a vonóvonást halljuk, hanem csak a hangot.” Gárdonyi Géza 1919 telén jegyezte be ezt a gondolatot a Titkosnaplójába. Ezek a sorok jutottak eszembe a minap, amikor egy érdektelen képekből és rímekből összeragasztott vers futott át a kezemen. Semmi mást nem hallottam, csak a vonó erőlködését, ahogy húzza-nyúzza a hangszert. Dallam nem volt ott semennyi sem, hallgattak a múzsák. Pedig író embernek a hangszere a furulyatestű vers, a páncéltőkés nagyregény, kezében sötét tónusú csellóhangokat tud kiadni a novella, a dráma pedig egy kórusmű erejével szólalhat meg.

Ilyenkor sikerül. És ezekért a pillanatokért, percekért érdemes.

Mirtse Zsuzsa