Az egyik leggonoszabb, de legkifinomultabb játék, amit szűkebben az irodalom, tágabban a szellemi erővonal menti területeken mozgó emberek esetében el tudok képzelni, a következő:

Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy átlagos írót. Közepesen sikeres, úgy érzi, sokkal több figyelem és szeretet járna neki, ír, de már nem lendületből és elodázhatatlan sürgetésből meg kényszerből, hanem félszemmel az olvasóra (netán kritikusokra) kacsintva, vajon tetszik-e nekik, amit csinál, pontosabban: vajon eléggé tetszik-e. Pénze nincs, látja és tudja, hogy már nem is lesz, legalábbis nem az írásból, ha egyáltalán, és emiatt olykor búsan sóhajtozik, ennen élete düledékein megállva.

Na most fogjuk ezt az írót (ismétlem: lehet tudós vagy bármi egyéb), elhívjuk sörözni, nagy beszélgetést csapunk, hahotával, vállaknak veregetésével, összekuncogással – ahogy kell. Általában mindkettőnk ismeretségi körének közös halmazmetszetében szerepel egy közepesen híres közéleti személyiség, ha mégoly távoli is. Fontos, hogy ez az illető ne foglalkozzon az adott diszciplínával (esetünkben irodalommal), ellenben legyen élénk a természete („érdeklődő” mintegy), és diszponáljon pénzek meg ízlés- és/vagy kánonformálási jog fölött, már amennyire ez egyáltalán lehetséges.

És akkor következik a mesterszopatás.

A sörözés közben lazán, mintegy két fontosabb(nak tűnő) információmorzsa között és közé elcsöpögtetjük, hogy „amúgy XY (ide jön a közepesen híres és fontos közéleti személyiség neve) nagyon szereti a könyveidet”. Erre íróbarátunk rosszul leplezett értetlenkedő, majd azon nyomban tűzzel égő érdeklődő arcot vág, de mivel általában jól nevelt és szerény a pacák, igyekszik leplezni, mennyire izgalomba jött.

Kezdők itt abba is hagyhatják, ez már önmagában remek móka, haladó szintű szopatómesterek azonban egy-másfélórányi kötetlen és laza csevej után (mialatt kis barátunk majd megbolondul a kíváncsiságtól), újra elpöttyenthetik: „mondta múltkor is, hogy kivételes tehetségnek tart”.

Ennyi, amit tenni kell, a többit úgyszólván elvégzi az idő meg a szerencsétlen barátunk. Igyekezzünk minél többször jelen lenni, amikor ő meg a közepesen híres közéleti muki találkozik, vagyis inkább egy társaságban van, és derüljünk nagyokat.

Íróbarátunk ugyanis – legyen bármennyire szerény és jól nevelt is – ezekben a helyzetekben egyszerűen megbokrosodik. Gőgös lesz, nem is néz a mit sem sejtő közéleti mukira, hiszen az rajongó („Csak egy rajongó!”), tudja szépen, hol a helye. De azért fel-alá sétál előtte, hogy teljes írói pompájában megmutatkozzék (különösen delikát jelenetekre kerül sor, ha különböző neműek ők ketten, mert akkor belekerül a jó öreg szexus is, ami az idők kezdete óta csak még jobban összekeveri az amúgy is bonyolult dolgokat), hangosabban beszél az átlagosnál, homlokát gondfelhőbe ráncolja, mint aki most, itt, a csarnokon avagy fórumon áthaladva is éppen következő filozofikus könyvét írja fejben, ami – biccent oda megengedő, szerény, mégis a saját értékét a pontos helyén kezelő mosollyal a rajongó felé – elhiheted, még az eddigieknél is jobb lesz!

Kacagás, hahota, gúnykunc.

Emberünk szellemi kapacitásai és az élet váratlan fordulatai a megmondhatója annak, hogy mikor jön rá ez a derék íróbarátunk: szívatás áldozata lett… Előbb-utóbb persze gyanút fog, mikor azt kell látnia, hogy a közepesen híres közéleti muki értetlenül pislogva reagál a kacsingatásaira – eleinte azzal nyugtatja magát, hogy csak itt, mások előtt nem akar neki pénzt adni, de azért megvan a közös titok, ám eljön a pillanat, amikor már semmivel nem magyarázható meg a másik viselkedése. Mondjuk beszédbe elegyednek, és a közepesen híres közéleti személyiség meghökkenve veszi tudomásul, hogy íróbarátunk… író. Azért ilyenkor egész komoly lelkiönvédelmi apparátus kell, hogy ne omoljon össze az ember.

Rengeteg vicces és kellemes percet szerzünk így magunknak.

És hogy miért beszéltem folyton barátunkként szegény megszívatott írótársunkról? Azért, mert ezt az egészet tulajdonképpen mind érte tesszük. Hogy megtanulhassa: nem lehet soha eléggé szerény, soha eléggé halk és soha eléggé gyanakvó. Márpedig az író legyen ilyen, aztán előbb vagy utóbb megismerik a közepesen híres közéleti mukik is, de akkor az őt már egy csöppet sem kell, hogy érdekelje, hiszen közben – a fenti erényeknek hála – klasszikus lett.

Szívesen, igazán nincs mit.

Nagy Koppány Zsolt