Az iskolában tanultunk levélírást. Már nem emlékszem, hányadik osztályban, de arra igen, hogy mindenféle levelek megfogalmazására több órán keresztül tanított a magyartanár. Nem tudom, most tanulnak-e még ilyesmit a diákok, mindenesetre nagyon kellene. Ugyanis gyakran szembesülök a problémával: a fiatalabbak nem nagyon tudnak mit kezdeni a levélírással, de még akkor sem állnak a helyzet magaslatán, ha e-mailt kell fogalmazni. Nem csak a serdülőknél tapasztaltam ezt, sajnos egyetemista fiataloknál is. A leghajmeresztőbb az, amikor egy e-mailt úgy fogalmaznak meg, mintha egy rövid szöveges üzenet lenne, többnyire bemutatkozás nélkül, s elvárják, hogy az érthetetlen levelezési címből majd rájöjjek, ki is a levél feladója. Már nem bosszankodok ezen, betudtam annak a dolgot, hogy később kellett volna születnem az ilyenek megértéséhez.

Szerettem a levelezést? Hiányzik? Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Mert ki a csoda szeret várni egyetlen válaszra heteket? Még az is bosszantó néha, ha csak órák múlva kapok választ. Inkább az a varázslat hiányzik, ami magát a levelezést körülvette. Másfélék voltunk, máshogyan gondolkodtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy a levelezőtársunkat valami baj érte, azért nem válaszolt; írtunk még egy levelet, mert hátha nem kapta meg, s ha arra sem jött válasz, akkor annyiban maradt a levelezés. Nem volt sértődés, rossz érzés, semmi nem volt. Nem mondanám, hogy olyan mélységes nagy barátságok voltak ezek a levelezőtársakkal, de barátságok voltak. Törődtünk egymással, fontosnak, valakihez tartozónak éreztük magunkat, és akkor ez egy tinédzser korában annyira lényeges lehetett, mint most egy lájk a profilkép alatt. Nem gondolom, hogy a mostani ifjaknak ez kellene; a Gondviselő mindent jól tesz, mindössze csak szeretem ezeket az emlékeket elővenni, főként őszi estéken, mint egy különleges emlékkonzervet, kinyitom, ízlelgetem, mosolygok. Néha megnézem a volt levelezőtársak profilját, ha előhozza a Facebook idővonal. Látom a csodás életeket, családokat, örömöket, és arra gondolok, ha nem lenne ez a sokat szidott online tér, akkor ennyit sem tudhatnánk egymásról.

Én a szerencsések közé tartozom, nekem megmaradt a levelezés egy formája, méghozzá a tárcaírás. Levelezek mindenkivel, olyanokkal is, akiket nem ismerek. Izgalmas feladat hétről-hétre. Kitalálom, milyen dologról írhatok, immár három éve minden egyes csütörtökön, milyen emlék, milyen érzés, milyen gondolat volna az, ami érdekelheti az olvasót. Képet keresek a levélhez, címet adok neki, újraolvasom, cicomázom. Nincs boríték, nincs papírillat, nem folyhat meg a tinta, de egy kicsit, arra a kevés időre, amíg olvas, addig levelezőtársa vagyok mindenkinek. Ezzel zárom soraimat, ha érkezik válasz, annak mindig örülök. Egy hét múlva jelentkezem.

Lőrincz P. Gabriella