Míg a rendszerváltás után Erdély kapta a legnagyobb figyelmet Magyarországon az elcsatolt területek közül, 2014 óta Kárpátalján van a reflektor fénye. A hatalmas Ukrajna szélén békében pihen Kárpátalja, lakói között alig pár tízezer magyarral. Ahogyan mindig is volt, maradt is a béke szigete. Ide menekülnek azok a belső-ukrajnaiak, akik nem akarják elhagyni Ukrajnát, de nyugalomra, biztonságra vágynak. Kárpátalja a hely, ahol világra jöttem, és ahol minden felmenőm sírja van, a hely, ahová látogatóba sem mehetek.

Úgy alakult az utóbbi két hónapom, hogy többekkel beszélgettem hosszasan a kárpátaljai helyzetről, olyanokkal, akik ott élnek, akik a hétköznapjaik részeként tudják az országos légiriadót, akár naponta ötször is. Ők nem politikusok, nem szenzációhajhász tudósítók, csak egyszerű magyar nemzetiségű emberek Kárpátalján. Egyik vendégemet a magyarországi árak lepték meg, és az élelmiszer-korlátozások, mondta, hogy ha tudta volna, hogy nálunk ilyen drága a liszt és a cukor, és mindössze csak két kilogrammot lehet vásárolni, hozott volna nekem, mert náluk jóval olcsóbb, és bármennyit vehetnek. Szó szerint nem hitt a szemének, amikor meglátta, mennyibe kerül öt liter olaj, ami Beregszászon kétezer forint. A különleges katonai művelet februári indulásakor volt egy néhány napig tartó áremelkedés és áruhiány, ami gyorsan helyreállt – elmondása szerint. Azt mondja, most arányos a fizetéssel az ár, és ami még furcsább, munkaerőhiány van Kárpátalján, ugyanis a menekültek nem hajlandóak dolgozni, számukra rangon aluli. Több ismerőst kértem, hogy menjenek be egy boltba, készítsenek videót a polcokról, a húspultról, és arról, hogy mi mennyibe kerül, de nem mernek. Azt mondják, abból bajuk lehet. Ahogyan bajuk lehet bármilyen közösségi médiában való megosztás miatt. Vannak, akik listákat készítenek emberekről, akiket ukránellenesnek találnak. Egy ilyen listához volt szerencsém hozzájutni. Ezek a listázók hallgatnak, csak figyelnek, néha fenyegetődznek, de vannak, akik mindenhez hozzászólva fenyegetik az embereket, ők a kevésbé veszélyesek, amíg nem jutnak fegyverhez. Valamikor március környékén azt gondoltam, hogy figyelem az eseményeket, beszélek emberekkel, naponta, és összeáll egy napló, de nem így lett. Valójában az ott élők fásultsága engem is elért, és az is eszembe jutott, hogy nem lesz kiadó, aki bevállalja az igazságot, mert az lehet, hogy nem egyezik majd azzal, ami most valóságnak van közvetítve. És igazam is lett. Ha kijevi, beregszászi vagy moszkvai ismerősökkel beszélek, mindig mást mondanak, mint a hírekben, és mindig mást, mint a szóvivők, vezetők, újságírók. Egy mondat megmaradt bennem, amit egy beregszászi magyarnak mondott egy belső menekült: Mi nem segítenénk maguknak, ha fordított volna a helyzet. Amiért fontosnak gondoltam ezt leírni, az nem más, minthogy naponta kapom a kérdést, hogy mit tudok Kárpátaljáról. Valójában semmit, már nem vagyok ott.

Lőrincz P. Gabriella