Megtörtént, amitől mindenki rettegett: elkezdődött a háború Ukrajna és Oroszország között. Ma, amikor írom ezt a bejegyzést, pontosan nyolc éve Beregszászon egy magyar képviselővel az ukrán nacionalisták az ukrán himnuszt énekeltették, egy másikat fegyverrel ütlegeltek. És mennyi-mennyi mindent tettek a kárpátaljai magyarok ellen. Most pedig ugyanazok az életerős fiatal férfiak, akik akkor „kardélre minden magyart” kiáltottak, Beregszász békéjét élvezik.

A Covid-járvány miatt már hetek óta tologattuk a Magyar Széppróza Napja kárpátaljai megszervezését. Amikor végre az iskolák visszatértek a jelenléti tanításhoz, kinyitottak a könyvtárak, Rónai Balázs Zoltán, Kertész Dávid és jómagam felkerekedtünk és elindultunk Kárpátaljára. Dupka György leegyeztette a helyszíneket, szállodai szobákat foglalt nekünk, és örömmel várt minket.

Az első este sokat beszélgettünk, megnéztük a várost, hiszen én sem jártam már három éve Beregszászon. Aztán kora reggel jött egy üzenet, hogy kitört a háború. Kinéztem az ablakon, de semmi erre utaló jelet nem láttam. Reggeli után elmentünk egy benzinkútra, teletankolni az autót, hogy a turné elkezdődjön. Hosszú sor kanyargott, de Beregszász a maga nyugalmával ölelt körül minket. Elmentünk a határhoz, ott szembesültünk azzal, hogy Belső-Ukrajnából érkezők hagyják el az országot. Kevés idő elteltével jöttek sorra a hírek, miszerint bezárnak az iskolák, óvodák, mert háború van. Rendezvényt csak szűk körben, mondhatni zárt ajtók mögött lehet tartani, vagy inkább sehogy. Megbeszéltük, hogy ha komolyodik a helyzet, akkor hazaindulunk, ha marad a béke Kárpátalján, akkor végigcsináljuk. Maradt. Hála Istennek, nem került sor semmilyen tragikus eseményre. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy ez bármelyik percben bekövetkezhet, csak imádkozhatok érte, hogy a valós háború ne érje el a szülőföldemet.

A rendezvényeket, amikre lehetőség volt, megtartottuk, megemlékeztünk a kommunizmus áldozatairól, megcsodáltuk a Munkácsy Mihály Magyar Házat, könyveket adtunk át a Beregszászi Könyvtárnak, az Európa Magyar Ház is fogadott bennünket. Láttuk a híreket, a videókat, tudtuk, hogy a testvérnépek háborúztak, de nem éreztük magunkat veszélyben.

A harmadik nap hazaindultunk, addig igazán jókedvűen töltöttük az időt, amíg nem értünk a határ közelébe. A határon akkora autósor állt, amekkorát még sosem láttam, a gyalogosok is több százan voltak, közöttük mentünk át mi magunk is. Három óra várakozás után végre eljutottunk a magyar útlevélkezelőig. Óriási élmény volt, hogy végre emberszámba vettek, ellentétben ukrán kollégáikkal, akiknek a viselkedése egészen felháborító volt, persze csak azokkal szemben, akiknek az útlevele nem kék színű. Egyszer majd megírom.

És egyszer majd azt is, milyen érzés volt ott ragadni. Milyen volt hiába várni a segítő barátokat, a kollegákat, akik tudták, hogy ott vagyunk, nincs ételünk, és közeleg az este. Akkor értettem meg, hogy senkire sem számíthatok, soha, továbbra is egyedül az Istenre. Kértem, és kaptam. Egy kedves régi ismerős, Lovas Ilona, akit még akkor ismertem meg, amikor a Beregszászi Magyar Főkonzulátus konzulja volt, felhívott, hogy megkérdezze, mire van szükségünk. Mondtam, hogy mindössze egy fuvarra Nyíregyházáig. Pillanatokon belül intézkedett, és egy óra múlva már a Nyíregyházi Vasúti váróban ettük az ízetlen szendvicset, egy padon ülve. Nem is kellett akkor ennél több.

Amit Kárpátalján tapasztaltam, úgy hívom, kegyelem. Amit a határátkelésnél, azt úgy, embertelenség, amit az átkelés után, arra nincsenek szavak. Tartsa meg az Isten Kárpátalját, legyen béke, legyünk emberek, emberségesek.

Lőrincz P. Gabriella

A fotókat Szemere Judit készítette.