– Karolin ma újra ürüléket hányt az ebédnél – a férfi tárgyilagosan jellemezte felesége állapotát, Ani mégis érezte a hang végsőkig elcsigázott csengését is. Együttérzett. Nem csak azért, mert a férfi régi iskolatársa, majd első, évekig tartó kapcsolata volt. Ez az eset még Ani személyes tapasztalatánál is hosszadalmasabb és megviselőbb. Nemcsak fájó, de kikeveredni is sokkal nehezebb lesz belőle, gondolta Ani, mint egy sima gyászból.

– Bár sima gyász talán nem is létezik. Nincs olyan ember, akit csak el kell gyászolni, és kész. Mert manapság senki nem hagy tiszta nyomot maga után, hanem inkább zűrzavart és takarítanivalót, aztán szegény rokonoknak meg jön a poszttraumás stressz, meg a rák – futott át Ani gondolatain, pedig nem szokott már háborogni férje elvesztésén. Nagyon igyekezett annak idején erősnek mutatkozni, mert a Hospice Házban ápolóként nem dolgozhatott olyan, aki két éven belül veszítette el közeli szerettét. Hiába igyekezett, a két évet be kellett tartani, sőt, csak három év után találták alkalmasnak, hogy a szakmában dolgozzon. „Nem azért – hangsúlyozta a Ház vezetője –, mert kifogásunk van a munkája minőségével kapcsolatban. Hanem a saját érdekében.”

Letöltötte az asszony legfrissebb leleteit, és előkészítette másnapra az orvosnak, aki arról döntött, mikor kerüljön be a páciens a Hospice-ba.

– Mi az a hosszpísz? – kérdezte Béla, amikor Ani ott kezdett dolgozni.

– Egy kórház, ahol az emberek jó körülmények között, méltó halállal halnak meg.

– Szóval most így hívják az elfekvőt.

– Igen, csak nem olyan lerobbant a hely, meg több a szakember. Van fájdalomcsillapítás, meg ilyesmi.

– Passzív eutanázia van? – kérdezte Béla, mert neki is feküdt barátja ilyen helyen, és elrágódott a témán munkaidőben, falazás közben, meg az interneten is utánaolvasott.

– Magyarországon nincs eutanázia.

– De passzív? – erősködött a férfi.

– Én csak nővér vagyok ott.

Másnap Ani visszahívta a régi iskolatársát, Gábort:

– Hozd be Karolint.

Ani évek óta kísérte Gábort abban, hogy a férfi várta a felesége halálát. Épp válófélben voltak, amikor kiderült, hogy Karolin rákos, több helyen voltak daganatai az emésztőrendszerében, és gyorsan szaporodtak. Mivel Karolinnak nem volt szakmája, és súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, Gábor megértette, hogy nélküle a majdnem ex-felesége éhen halna, így lemondta a válást. Svájcban kezeltette az asszonyt évekig. Ezek az évek havonta ismétlődő műtétekkel, lábadozásokkal, ápolással, és a gyerekeiknek való hazugságokkal teltek. Karolin iszonyú szívós volt, az orvosok megbecsülni sem tudták, mikor adja fel. „Lehet, hogy holnap, lehet, hogy négy év múlva.”

A prognózis után öt évvel Gábor hosszan beszélgetett Anival a nővérszobában. Arról, mennyire rossz választás volt Karolint elvenni, aztán vele maradni, de akkor már nem volt választása. A gyerekei félrecsúszott neveltetéséről, Svájcról, hazaköltözésről.

– És te hogy vagy? – kérdezte végül Anit.

– Köszönöm, egészen jól most már. Épp a PTSD-m visszatérő epizódja van, de úgy érzem, kézben tartom. A PTSD, az a poszttraumás stressz szindróma – kezdte magyarázni észbe kapva, de Gábor leintette:

– Tudom, mi a PTSD. Karolinnak is volt.

– Mi történt vele?

– A nagyapja megerőszakolta kislány korában. A család szart rá.

– Értem. Elhiszed, hogy ettől van a rák?

– Tudom.

– Elmúlik.

– Tudom. De a legrosszabb az, hogy már apróságok is kibillentenek a szilárdnak vélt hitemből.

– Milyen hitedből?

– Abból, hogy a dolgok a világban rendezetten haladnak, mert valaki vagy valami rendezi őket.

– Talán valaki rendezi őket, de neked is hozzá kell járulni azzal, hogy a tudatodat rendezed.

– Én örülök, ha az aktuális napi feladatokkal megküzdök.

– Tudom. De karbantartásra kell idő. Informatikus vagy, nem? Mit csinálsz a bankban, ha a rendszer hibásan működik?

– Legelőször újraindítom. Az majdnem mindig meg is oldja a hibát. Azután lemegyek az edzőterembe kosárlabdázni.

– Van a munkahelyeden kosárlabdapálya?

– Igen. Hogy ha az alkalmazottak ki akarnak kapcsolódni munka közben, aktívan pihenhessenek.

– Újraindíthatod magadat is, és akkor az agy frissül, a tudat visszabillen az eredeti harmónia felé.

– Bár ilyen egyszerű volna!

– Holnap reggel felhívlak, mit mondott a doktornő – búcsúzkodott Ani.

Sietett a dolgára, mert rengeteg ápoltat kellett megmosdatnia. A hozzátartozóknak lehetőséget biztosítanak, hogy minden nap látogassák szerettüket, és ápolják őket, de csak körülbelül a hozzátartozók fele él ezzel a lehetőséggel, és az alapvető karbantartást ők sem tudják megfelelően elvégezni. Ani időzött Karolin ágyánál.

– Mennyire vékony! – gondolta, amíg elbeszélgetett az asszonnyal. Karolin élénk volt, bár tudta, miért jött ide. Óriási fogai még hatalmasabbnak látszottak lesoványodott arcában. A hírhedten erőszakos temperamentumát, amire Gábor az évek során sokat panaszkodott a hazatelefonálások alkalmával, még most sem hagyta el.

– Avokádót hozzon, kérem! – utasította a nővért udvariasan, de számonkérő hangnemben.

– Sajnálom, de már csak szondával tudjuk táplálni önt. Épp ezért is kellett beköltöznie.

– Nem ezért, hanem meghalni jöttem.

– Azt mondtam, ezért is – zárta le Ani a szóváltást.

Másnap reggel, amint megvolt a doktornőtől a döntés, hívta Gábort, és amikor a férfi megérkezett, nyugodt, meleg, szeretetteljes hangon, akár diszpécser egy masszázsstúdióban, közölte a fejleményt:

– Karolin éhen fog halni. Ez jár a legkisebb szenvedéssel. Sajnálom.

Szilágyi-Nagy Ildikó