Egy budai plébános néhány évvel ezelőtt görbe tükröt tartott a hívei elé. Ugyanis megkért egy nála vendégeskedő nem budapesti, nyolcadik hónapos várandós fiatalasszonyt, hogy szenteste csöngessen be az egyházközség néhány templomjáró tagjához, és a gömbölyödő hasával kérjen náluk éjszakai szállást. A kismama ezt meg is tette – ám egyetlen lakásba sem engedték be, még egy teára sem…

Ezt csak úgy bemelegítésként említem, senki ne rémüljön meg, ez nem egy vallási ostorozós cikk: mondandóm érdemi része más, máris belevágok. Karácsonynak hívták, igen, ez élesen megmaradt bennem: Karácsony volt a vezetékneve annak a fiatal focistának, aki a mérkőzés hajrájában megszerezte a győztes gólt. A nyolcvanas évek közepén történt. Az Újpest és a Vasas örökrangadóját rendezték a Népstadionban, az akkoriban szokásos úgynevezett kettős rangadó keretében (a másik meccsen a Honvéd a Fradival játszott). A találkozó 1:1-es döntetlenre állt, amikor tíz perccel a lefújás előtt az újpesti edző merész húzásra szánta el magát: becserélt egy tizenéves fiút, aki frissiben került fel az ificsapatból, és korábban még egyszer sem szerepelt a felnőttek között. E délceg titán volt Karácsony – a keresztneve kihullott gyarló emlékezetemből. És a csoda alig egy-két percet váratott magára. Egy újpesti szögletrúgást követően a labda valahogyan hősünk elé pottyant, a hét méter széles, két méter magas kapu torkában, s a többit már igazán nem nehéz kitalálni.

Karácsony azon melegében sztár lett. A nyolcvanas években magas példányszámban megjelent, azóta megboldogult sporthetilap, a Labdarúgás egy teljes oldalt szentelt személyének és győztes góljának. A cikk írója fényes pályafutást jósolt a fiúnak, aki maga is derűlátóan nyilatkozott. Ám szegény Karácsony nem szerzett több gólt, az Újpest hamarosan túladott rajta, és végleg eltűnt az élvonalból.

Tudunk persze más Karácsonyokról is. Így Karácsony Benőről, a 20. század első felében alkotott erdélyi íróról, vagy jóval ismertebb kortársáról, Karácsony Sándor debreceni egyetemi tanárról, az országos pedagógiai szaktekintélyről és nagy hatású ifjúsági nevelőről. Emlékezzünk meg egy elfeledett katolikus papról, az 1863-ban született Karácson Imréről, aki egyháztörténészként a török idők elmélyült kutatója volt. 1907-től négy évig Konstantinápolyban élt, ahol egy járvány áldozatául esett, mindössze negyvennyolc évesen. Másik egyházi jelesünk Karácsonyi János nagyváradi címzetes püspök (1858–1929). Szintén egyháztörténész volt, az Árpád-ház korának tudósa, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, egyetemi tanár. Ő dolgozta fel elsőként a ferences rend történetét hazánkban.

Kortárs irodalmunkban két Karátson nevű írónk is volt: a Franciaországba emigrált, 1933-ban született Endre, és a nála két évvel fiatalabb, Pesten elhunyt Gábor. Ami a földrajzi vonatkozásokat illeti, van egy Dunaföldvárhoz közeli falunk, az újabban elhíresült Nagykarácsony, ez az apró település, amelynek postaállomásán azokat a szép ünnepi bélyegzőket nyomják a felár ellenében odairányított képeslapokra. Zala megyében mellesleg található egy Mikekarácsonyfa nevű község, mely évszázadokon keresztül csak Karácsonyfa volt. Mi több, az ország minden tájáról Nagykarácsonyt célzó borítékbélyegzési láz méltatlanul elkerüli a Heves megyei Karácsond községet, Gyöngyös közelében – nem is értem, a derék karácsondiak miért nincsenek jobban szem előtt… Legvégül megemlíthetjük a Csendes-óceán nyugati részén található, hatszáz négyzetkilométer területű Karácsony-szigetet. Brit felségterület, személyesen James Cook kapitány fedezte föl, nyilvánvalóan karácsony napjaiban. (Amúgy az Indiai-óceánon is létezik egy Karácsony-sziget, negyedakkora területtel, ám tekintélyes lakossággal.)

Nagyon szépnek találom, hogy a karácsony családnévvé lett, ugyanakkor érdekes, hogy e jelenség egyáltalán nem mondható el a kereszténység másik fő ünnepéről, a húsvétról. Legalábbis még soha nem hallottam Húsvét vezetéknevű emberről.

Zsille Gábor