Délelőtt már mindenki készülődött, az anya a konyhában, a gyerekek a szobájukban, az ajándékokat csomagolták és várták az ebédet. Elkészült a halleves és a sülthal, az édességet délutánra tartogatták. Az apa bejött kintről, a ház körül végzett munkából, és közösen díszítették fel a fát. Cérnával aggatták a díszeket, kevés lett az ezüstszalag, jövőre venni kell. A gyerekek külön játszottak a díszekkel, lovaskatona, angyal, rénszarvas, kismozdony, bagoly, csillag, színes gömbök. Énekelték a jól ismert karácsonyi dalokat, régi történeteket elevenítettek fel. Az ajándék már csak ráadás volt a betlehemi születéstörténethez, a csillagszórókat úgy nézték, mint nagy ünnepen a tűzijátékot, vidám, derült arcukra vetültek a karácsonyfa fényei.

Nagyapa délután kiment a hegyoldalba, borókáért. Tűzifáért is ment olykor, előfordult, senki-nem-látta helyre. Nagy az erdő, az erdőkerülő sem jár mindenhol, és ha járt is, elnézett ezt-azt a komájának. Koma volt sokaknak a nagyapa, böllérkedett, ha disznóvágás volt a faluban, borbélykodott, amikor hajat kellett vágni, keresztszülőséget vállalt annál, aki megkérte. Még kisbírónak is választották legénykorában, kidobolta a hivatalosság híreit, amikor egy új rendelet közhírré tétetett. Minden karácsonyra egy kis borókával tért haza. Nagyanya feldíszítette az akkoriban kapható szaloncukorral, képeslap-betlehemmel, kisütötte a karácsonyi kalácsot, várták a gyerekeket és az unokát. Kora estére megérkeztek a fiatalok, gyertyát gyújtottak, és a kis borókafenyő mellett úgy érezték, mintha az igazi jászolnál ülnének.

A háború utáni években történt. Szegényes karácsony volt, ahogy mindenkinél, örültek, ha rendes ennivalót tudtak szerezni, de azért volt minden: étel, a régi ünnepi dísztállal és porcelánnal megterített asztal. Körbeülték az otthoniak, és épp csak elkezdték az evés előtti szokásos hálaadó imát, amikor megkocogtatták az ajtajuk üvegablakát. Ki lehet ilyenkor? Összerezdültek, volt, aki ijedten, más kíváncsian. Akárki legyen, karácsonykor zavar? De ha idegen is, ilyenkor nem utasítják el. Az apa ment ajtót nyitni, és majdnem összeesett. A középső, elveszettnek hitt fia állt az ajtóban, viseletes, elnyűtt katonakabátban, beesett arccal, fáradtan csillogó szemekkel. Hazatért a fogságból, és éppen karácsony estére. A következő években ez a nap nemcsak Jézus születését, de ennek a fiúnak a visszatértét is jelentette számukra. Sok év múltán az unokák még mesélték, őrizték a szívmelengető karácsonyi hazatalálás legendáját.

Megérkeztek karácsony este a szülőkhöz. Hosszú út állt mögöttük, elfáradtak, de felélénkültek a találkozástól, a kölcsönös örömtől, hogy már rég nem látták egymást, de most újra együtt lehetnek. Ment a mesélés, zenélés, több hangszer előkerült, ajándékoztak és könnyű vacsorát ettek. Még hátra volt az éjféli mise, addig ki kellett tartani, fenn akartak maradni. Fagyos hidegben mentek, vastag kabátot, bundát vettek fel, kesztyűvel, meleg sállal, sapkával. A csillagok ragyogtak, köztük a betlehemi. Sokan eljöttek a templomba, csak a kisgyerekek és az öregszülők maradtak otthon mindenhol.

A ministránsok kabátban voltak, a betlehemi műsorban szereplők báránybőr bekecsben, a miséző atya irha sapkát viselt a hideg ellen. Az orgona hangja betöltötte a falusi templomot, az első énekes hangja kizengett a többi közül, vezette a gyülekezet énekét. Felemelkedett szívvel tértek haza, a fiatalok a hosszabb úton mentek, hogy még tovább tartson a csodával telt, csillagfényes karácsonyi éjszaka.

Csanda Mária