Büszkén ível át a Karakó völgye fölött a vasúti viadukt. Fiatal még, de sok mindent megért. Még nem volt húszesztendős, amikor a nagy verekedésben, 1916-ban bajor tűzszerészek levegőbe röpítették a középső részét. Ám egy évre rá újraépítették, s azóta is hűségesen szolgálja a vasút – most, 1932-ben épp a CFR, a román állami vasút – forgalmát a Csíkszereda és Gyimes közötti szakaszon. Itt játszódott ez a kis történet.

Nyár volt, békés szombati éjszaka, amelynek csendjébe csak a Karakó-patak csobogása szüremlett be. Idilli, mondta volna egy ott lévő poétalelkű személy. De ilyenek nem voltak ott, csupán a viaduktot őrző katonák unatkoztak váltásokban őrhelyükön a békés nappalokban és éjszakákban, és egészen más járt a fejükben, már ha egyáltalán járt valami.

De aztán egy éjjelen, amikor az ég meridiánjáról a Rák csillagkép figyelt, puskalövés dördült. Az őrség tagjai felkapták a fejüket: mi történt? Nem kellett sokáig találgatniuk, mert a karakói őrség parancsnoka, Dumitruți káplár fennhangon tudatta beosztottjaival:

– Idegenek vannak a hídon!

Az őrség tagjai nagy elánnal láttak a szabotőrök – kik mások? – felszámolásához. Újhold volt éppen, nem sokat láttak az éjszakában mozgó ellenséges elemekből, de biztos, ami biztos alapon beleeresztettek egy sortüzet a székely éjszakába. Ezután pedig gyorsan jelentést tettek a gyimesközéploki állomásfőnökségén. Onnan ment tovább a hír a csíkszeredai vasúti állomás főnökségére, onnan pedig tovább a helybeli csendőr-szárnyparancsnokságnak, a Szigurancának, a vármegyei prefektusnak, a CFR vezérigazgatóságának, a Sziguránca bukaresti vezér-felügyelőségének, valamint a közlekedésügyi és a hadügyminisztériumnak. A hajmeresztő jelentés a következőket tartalmazta: a karakói völgyhidat ismeretlen tettesek fel akarták robbantani, az őrség tizenhat ízben adott sortüzet, a merénylők nyomtalanul elmenekültek.

Az ilyenfajta jelentés leginkább arra alkalmas, hogy a gyimesközéploki állomás főnökétől kezdve a hadügyminisztérium eljáró ügyosztályának vezetőjéig minden illetékes és kevésbé illetékes hatósági közeg elveszítse a fejét. Ami szabályszerűen meg is történt.

A csíkszeredai szárnyparancsnokság a jelentés vétele után azonnal mozgósította a gyimesi falvak őrseit, és a karakói hídhoz rendelte azokat. Elsőnek a csíkszépvízi őrs érkezett meg a büszke viadukthoz.

Dumitruți káplár, a karakói őrség immáron fontos személyiséggé előlépett parancsnoka az őrsöt vezető őrmesternek megismételte a jelentést:

– Éjjel fél három körül gyanús kalapálást hallottam a híd felől. Mozgósítottam az őrséget, és az utasításhoz híven sortüzet adtunk. Erre a hídról hat férfialak elmenekült és behúzódott az erdőbe. Mi mégis újabb sortüzet adtunk, a merénylők elriasztására. A sötétben senkit sem találtak el a golyók. A merénylőknek sikerült kereket oldaniuk.

A szépvízi őrs parancsnoka végighallgatta a vérfagyasztó jelentést, mindazonáltal, a kötelesség lévén az első, embereivel átkutatta a hidat, majd az erdő szélét portyázták végig. Legnagyobb meglepetésükre a Dumitruți káplár jelentésében szereplő hat merénylő lába nyomát sehol sem sikerült felfedezni, és ekrazitot vagy dinamitot sem találtak, mákszemnyit sem. Az őrjárat csalódva és bosszúsan tért vissza a hídhoz.

Itt aztán az őrmester, aki látott egy-két dolgot az életben, s megjárta a nagy háborút is, a mellét düllesztő Dumitruti káplárt kissé félreállította, és az őrség embereit fogta vallatóra a robbantási históriáról.

Az egyik katonát a szigorú csendőrőrmester keresztkérdései zavarba hozták, és véletlenül elszólta magát. Ebből az elszólásból aztán rövidesen kiderült, hogy milyen semmiségért mozgósították az összes hatóságokat, fel a hadügyminisztériumig és a CFR vezérigazgatóságáig. Az igazi tényállás ugyanis szerfölött alkalmas arra, hogy az embert megüsse tőle a guta, vagy pedig fetrengve kacagjon.

Merényletnek tudniillik híre-pora sem volt. Az egész históriát a karakói őrség parancsnoka, Dumitruți káplár találta ki. Nagyon szerette volna ugyanis, ha érdemeket szerezhet valami úton-módon, aminek következtében esetleg előléptetik vagy medáliát tűznek a mellére. Ő maga ment fel a hídra, tulajdon kezében fogta a kalapácsot, amellyel a látszat kedvéért néhányat koppantott a híd vasgerendáin. Mirefel az őrség – a nagyobb parádé kedvéért – tizenhat sortüzet durrantott. Amikor a tényállás ilyen szépen és megnyugtatóan kiderült, Dumitruți káplárt, a túlambiciózus sarzsit azonnal letartóztatták. Az ízetlen káplárviccnek most már a hadbíróság előtt lesz folytatása.

És vajon hány efféle sarzsitréfa történik naponta s marad felfedezetlen?

Király Farkas