Szerdán reggel fél kilenckor rendezett állapotban, szellemi munkára készen reggeliztem egy székesfehérvári szállodában, amelyet a történelmi általánosságban vett magyar királyhoz címeztek. Szeretem ezt a szállodát, mert tágas, hagyományos, és néhány évvel ezelőtt úgy újították fel a legkorszerűbb igényeknek megfelelően, hogy tökéletesen megőrizték a patináját. Továbbá kimondottan kedvelem az olyan szálláshelyeket, ahol a reggeli svédasztal kínálatában lecsó is található.

Miközben a frissen készített házi lecsót kanalaztam, gondolataimat a megírandó feladatra összpontosítottam: egy lapkezdő jegyzetre, amelyben a közelgő budapesti eucharisztikus világkongresszusról kellett szólnom. Már tényleg muszáj volt kész formába öntenem, mert megrendelőm, a Magyar Napló illetékese jelezte, hogy csak délig maradhat gépközelben.

Kihörpintettem a maradék narancslevet, és lendületesen felálltam: irány a szoba! Akkor követtem el a nap legnagyobb hibáját, amely csaknem végzetesnek bizonyult – az étterem ajtajánál könnyelmű pillantást vetettem a falra. A szálloda 1940-es étlapjának egy megsárgult példánya lóg ott, ízléses keretben. Naná, hogy néhány másodpercre meg kellett állnom előtte, és naná, hogy tíz perc elteltével is ott bámészkodtam. Egyesével elképzeltem a felsorolt ételeket és italokat, tanulmányoztam a feltüntetett árakat, főként pedig a nyolcvan évvel ezelőtti gasztronómiai viszonyokat, nem mellékes szempontként figyelembe véve a második világháborút. Emlékezetembe véstem, hogy a frissensültek kifejezés korabeli megfelelője: rögtönzött ételek. A lágytojást akkoriban úgy mondták: tojás pohárban. A reggelihez érvényes kínálat mellett külön kategóriában feltüntették az ozsonna eledeleket. És a lapon olyan tételek követik egymást, mint például omlós pecsenye tormamártással…

Ez még nem volt akkora baj, hiszen tíz perc elteltével elszakadhattam volna a témától, és leülhettem volna eucharisztikus világkongresszusozni. Hanem akkor az történt, hogy mohó, fegyelmezetlen tekintetem a Főzelékek alcímre tévedt, és az alatta virító két sorra:

Podlubka magában  0.40

Podlubka tükörtojás feltéttel 1 pengő

Belém hasított a felismerés: nekem reszeltek. Zsille, te annyira hülye vagy – szóltam magamhoz –, de annyira idióta! Határidős munkád van, és tessék, ehelyett egész délelőtt a podlubkán fogsz pörögni. Mégis mi a nyavalya lehet az, milyen főzelék, milyen növény? Hát kellett ez neked?

Amíg felsétáltam az első emeletre a széles kőlépcsőn, majd az U alakú folyosón eljutottam az épület legtávolabbi pontján található szobámig, járt az agyam. Polonistaként arra gondoltam: a podlubka határozottan szláv csengésű. Ilyen lengyel szóról nem tudok, csak a hasonló hangzású podlotkáról, amely magyarul kis vadkacsát, azaz vadkacsafiókát jelent. Abból aligha készülhet főzelék… A konyhanövények világában kutakodva fölmerült bennem, hogy az articsóka, netán a kelbimbó a nyertes, lévén, hogy kapásból egyiknek sem tudom kivágni a lengyel megfelelőjét. Ám mindkét eshetőséget elvetettem. Majd arra voksoltam, hogy a szláv lakosságú vidékeken podlubka alatt valamely növény leveleit értik – a karfiolét?, a kelkáposztáét?, a karalábéét? A karalábé mellett döntöttem.

A szobában rögtön leültem a számítógép elé, beindítottam a világhálós kutatást. Hamarosan elém tárult: a podlubka gyakoribb szóváltozata podlupka, ritkábban padlutka, és a különféle zöldségek leveleiből készült főzeléket jelenti; leginkább a karalábé és a karfiol sokak által eldobhatónak vélt leveleiből, de tartalmazhat kelkáposztát, sőt akár sóskát is. Végül a világhálón rátaláltam a kiváló Fehér Béla élvezetes tárcájára, amelyből kiderül: 2008-ban pontosan úgy járt, mint én. Határidős munkája reggelén a semmiből rárontott a padlutka, és mindent vitt. Béla ebéd közben főzelékügyi kiselőadást tartott a családjának, és szerettei megkérdezték tőle: „Komolyan gondolod, hogy ez bárkit is érdekel?”.

Nos, nekem nincs családom, ezért főzelékügyi kiselőadásomat egyenesen a Zsurnál rovat olvasóira zúdítottam. Hátha van még olyan, akit ez érdekel.

Zsille Gábor