A legfiatalabbaknak talán már semmit nem jelent a szó. Vannak, akiknek szép emléket idéz, de valamikor az egységet, az együttélést jelentette. A közösen elvégzett munka, legyen az építkezés vagy betakarítás, kölcsönösségen alapult. Vagyis senki nem kapott bért érte, segítség volt ismerősök, családtagok között, amit viszontsegítséggel háláltak meg.

Hogy mikor kopott ki a kalákában való munka végérvényesen, arról csak sejtésem van, azt viszont látom, hogy mennyire hiányzik az emberek életéből. Ez a közös ténykedés nem csupán egymás megsegítéséről szólt, hanem közös akaratról, együtt evésről, beszélgetésről, nótázásról is. A munka végeztével a házigazda lakomát rendezett. A lakomákon a résztvevők megünnepelték a befejezett munkát, megbeszélték, hogy mi a következő tennivaló, amit még nem projektnek hívtak. A kalákába a családok nemcsak tessék-lássék munkaerőt adtak bele, hanem őszintén, mintha maguknak csinálnák, teljes gőzzel dolgoztak. Így épült fel megannyi ház, melyek egy része Kárpát-medence-szerte őrzi még a dolgos kezek nyomát.

Én a saját családomban éltem meg a kalákában való munkákat, igaz, többnyire csak szemlélődő gyermekként. A disznóvágás, közös gyümölcsszedés, lekvárfőzés (kavaró) szokások már kikopófélben voltak gyermekségem idején. Sokat hallottam arról, milyen volt a nagyszüleim idejében. Ahogy beszéltek róla, soha nem az jutott eszembe, hogy az emberek azért kalákában dolgoztak, mert szegények voltak, inkább úgy éreztem, az volt a természetes. Azt hiszem, ez a dolog elveszett. Kisebb közösségekben még működik, ha van hozzá akarat, de nem jellemző. Mesterek építik a házakat, az elvárásnak és a kornak megfelelő szakértelemmel. Nincs benne szeretet, szenvedély, hála sem.

A közös munka, egymás tiszteletét is magában hordozta. Volt abban valami egészen megnyugtató biztonságérzet, hogy segített az egyik ember a másikon, aki visszasegítette, akkor, amikor szükség volt rá. Nem tartozott senki a másiknak, nem akarta megrövidíteni, átvágni. A kézfogás felette állt minden írott szerződésnek.

Most, amikor már a házastársak is szerződnek, amikor a gyermek is szerződik a szülővel, szinte elképzelhetetlen egy ilyen „tiszta ügy”. Néha vágyom arra a világra, pedig nagyon szeretem a mostanit is. Mégis, az emberek egymáshoz való viszonyulása, amihez szinte nincs is közöm (csak néző vagyok, leíró), sokszor fájdalmat okoz. Elszomorít. Az a furcsa, hogy nem csak engem. A közösségi média felületein szinte naponta olvasok arról, hogy az emberek sóvárognak az együttlét, a közösség, a kaláka után, mégsem történik semmi. Amikor arra kerül a sor, hogy mozduljunk, nyújtsuk a kezünket, nem mozdul az izom. Mintha elsorvadt volna, mert olyan rég nem volt használva. Tornáztatni kellene, hogy a vérkeringés beinduljon. Szoktatni a munkához, az öleléshez. Nem tudom, hogy megtörténik-e még valaha. Meglehet, túl jó életet élünk, túl kényelmeset, és ezt a kényelmet magánnyal béleltük ki.

Lőrincz P. Gabriella