„A kadenciák általában a versenyművek végén szólaltak meg, ezért zárlatoknak is nevezzük őket, és céljuk az volt, hogy a zeneszerzők az előadóknak lehetőséget adjanak, hogy azok nemcsak interpretációs, hanem improvizációs képességeiket is megmutathassák a koncerten. Ezért születtek teljesen szabad kadenciák, és olyanok is, melyeknek a zeneszerző meghatározta a harmóniamenetét úgynevezett continuo, vagy számozott basszussal.”

(Márkus Tibor zenetörténész)

Teljesen egyedül maradt. Arcának gödrei, árkai a zene ütemére mozdultak, fura fintorokká alakítva arcberendezését. Mögötte a zenekar tagjai ölbe tett hangszerrel figyeltek, netán elbambultak, akár a vacsoráról is töprenghetett ki-ki. Az ő arcukon a mindennapok gondterhelt feszültsége tükröződött. A kottában épp szünetjel mutatkozott. A záróvonal után eljött a pihenés ideje. A pódiumon elöl állt a szólista, aki a kadenciával birkózott. Rettenetesen nehéz, technikailag ördöngös hat-nyolc perc ez egy zenész számára. Olyan önfegyelmet és koncentrációt kíván, amit csak a legnagyobbak képesek előhívni magukból. Akár többezres közönség előtt, teljesen egyedül megvívni a csatát a hangokkal, kettősfogásokkal, oktávmenetekkel, staccatókkal, arpeggiókkal – amik a legnehezebb hegedűtechnikai fogások.

Karizmatikus erő szükséges ehhez, és egy olyan belső biztonság, ami lenyűgöző a földi halandók többségének. Minden alkalommal megcsodálom ezeket a képességeket. Mert meg lehet tanulni az említett virtuóz technikákat, ha sokat gyakorol valaki a hangszerén. Ez nyolc-tíz órát is jelenthet naponta. Lehet finomítani a hangformálást a vonóhasználat által, és megismerni az összhangzattan matematikáját is, hogy a mű elemzésekor a legmélyebb ismeretekre tegyünk szert, lehet barátkozni a zeneirodalommal és a lexikális tudásanyag birtokába kerülni ezen a téren. Mindez elősegíti a tökéletes interpretálást, de azt nem lehet megtanulni, milyen lelkierő és művészi adottság szükséges ahhoz, hogy valaki a széles publikum előtt bebizonyítsa a tehetségét, szakami felkészültségét.

Én is léptem már fel nemzetközileg elismert zeneművészekkel, de a kezemben nem hegedű, hanem könyv volt. Operameséket olvastam zenekari kísérettel egybekötve – fantasztikus érzés volt a zenekar élén állni, szinte átölelt a zene, a hangok puhák és érdesek voltak, simogattak és karcoltak, más dimenzióba repítettek, mint amiben bemasíroztam a színpadra. De nem én alakítottam ezt a dimenziót, hanem a zene a zenészek által. Viszont a csellóművész, aki előttem lépett színpadra, és egy Mozart-csellóversenyt adott elő, már az öltözőben átalakult. Félelmetes volt látni, ahogy megnő az aurája, tényleg, egyszerűen Hulkra emlékeztetett valamelyik hősös filmből, aki egy pillanat alatt a többszörösére dagadt. Ezeknek a művészeknek az egója, jó értelemben vett önbizalma is a sokszorosára nőtt, és ez kellett a tudáson túl ahhoz, hogy lenyűgözze a hallgatóságát.

Miközben néztem az arcába hulló hajtincseket, különös mozgását, mi a hipnotizált kígyókéra emlékeztetett, arra gondoltam, vajon mi késztet egy embert arra, hogy sok évi gyakorlás után, szinte földöntúli erejének képességeivel felruházva kiálljon a színpadra több ezer ember elé, és szólóban, két darab fával és lószőrrel a kezében lehozza és elénk tegye a csillagokat az égről.

Vajon a legtöbben tudják egyáltalán, mit tesz ez az ember értünk? Milyen önfeláldozás ez a pár perc az életéből? Hány száz óra gyakorlás van a kadencia elsajátítása mögött? Milyen napjai lehetnek egy koncert előtt, teljes extázisban készülni, és az adott pillanatban az életből kiszállni lelkestől, kicsit meghalni, és átadni az érzések hömpölygésének lecsupaszított önmagát, elfelejteni a tanultakat, és fejest ugrani abba a dimenzióba, ami felemel minket és körülvesz és áthatja a bensőnket? Amit úgy nevezünk, hogy zene.

Teljesen átadta magát a hegedűjátékának. Megfeszült minden izma, tartása magabiztos volt, az a fadarab a nyakánál olyan kicsinek tűnt, mintha nem is lett volna a kezében, teljesen eggyé vált vele.

A kadencia, megtudhattuk a zenetörténésztől, zárlatot is jelent. Hiszen a zenemű végén van, igaz, becsatlakozik a zenekar egy ponton, és általában egy gyors résszel lezárul a tétel.

Valami kinyílik, majd bezárul. A jelenlét egy pontján a kadencia olyan rést nyit meg, amiben nemcsak a zene varázsol el, a szólista is zeneszerzővé, alkotóvá válik. Olvashattuk, a kadenciát eredetileg a zenész improvizálta a koncerten. A művész nemcsak kinyitja lelki, szellemi zsilipeit, mely atmoszférateremtő valójával zsigerileg hat ránk. Arra a kis időre eltávolodik a külvilágtól, mint egy meditációs szakaszban, és megmutatkozik önmaga csupasz valóságában. A rés az, ahol lelepleződik a személyiség, és feloldódik abban a bizonyos túlvilági dimenzióban. Mindezt mások szeme láttára teszi, ettől olyan titokzatos ez a művészi jelenlét.

Mérlegelem, én képes lennék-e erre, ha a megfelelő technikai tudással rendelkeznék? Azt hiszem, nem. Az istenadta tehetségnek az átka is egyben, hogy olyan csodabogárnak kell lenni, még a művészek közül is kiválóbbnak, akiket valahogy nem érdekel mások jelenléte. Olyan önbizalomról, átlényegülésről tanúskodik, amire kevesen képesek.

Mindenesetre én hálás vagyok azért, hogy bevonnak titkaikba, lelepleződnek és megmutatkoznak előttem abban a pár percben, amíg a zenekari csendben felzendül egyedi, utánozhatatlan és megmásíthatatlan lényük, lényegük.

Tallián Mariann