Megjött az angyal, könyvet hozott, persze, jól válogattam, elégedett vagyok. Szinte még túl jól is, ugyanis azt veszem észre, hogy jókönyvdömping van.

Hogy mi az a jókönyvdömping?

Az életben fellelhető és kiélvezhető igen kevés – és némileg zavarba ejtő – jelenségek (hogy ne mondjam: dolgok) egyike.

Nézzük csak!

Mindannyian ismerjük a rosszkönyvdömpinget, hiszen jórészt ebben élünk: unalmas és rossz könyveket olvasunk kötelességtudatból, a pénz megkeresése végett, kötelezettségből – egész gyermekkorunkban, majd az egyetemen és jobb-rosszabb esetben a munkás évek alatt is. A nyugdíjaskor talán kivétel, de ott még nem tartunk.

Rosszkönyvdömping.

Az ember elborzad, mennyi idióta ír, és mindenki azt hiszi, hogy. Vagy hát… nem is idióták szegények, csupán szomorú emberek, akik mind dimenziótévesztésben vannak, túlgondolják magukat, és azt hiszik, hogy sokakat érdekel, amit szegény és középszerű elméjük papírra izzad. Semmi humor, semmi történet, semmi játékosság, semmi nyelvi játék: csak párás és szánnivaló izzadságszag.

No de ha már elkészül ez a sok középszerű könyv (nem rossz, hanem ami még rosszabb: középszerű), azt valakinek illik elolvasni, hisz emberek dolgoztak, kínlódtak, féltek és reméltek érte. Itt jön a hivatásos olvasó, és beleesik a rosszkönyvdömpingbe, csak rágja, rágja át magát a kásahegyen, nem is kásahegy ez, hanem afféle porzó beton, amit mind fel kell falni, de mindenhol kavarog, és eltömi a pórusokat, a tüdőcsillámokat, nem látszik a vége.

Így élünk.

De aztán jön a kegyelmi pillanat – nyilván nem függetlenül a karácsonytól, ha már kegyelemről esik szó –, és hirtelen azon kapjunk magunkat, hogy jókönyvdömping van.

Először is: becsüljük meg. Ritka jelenség, olyasmi lassan, mint az elmúlt években a májusi eső.

Másodszor: próbáljuk meg élvezni. Igen, tudom, elgémberedtek a jókönyvdömping-érzékelő idegvégződéseink és a jókönyvdömping-viselkedtető izmaink. De mozgassuk meg őket bátran, kicsit tornázzanak a nagy restség után, és viselkedjünk: olvassunk örömmel, élvezettel.

Én például most négy könyvet olvasok egyszerre: Chuck Palahniuknak a csiklandóan érdekes és izgalmas Beautiful You című könyvét, istenemnek és kedvenc szerzőmnek, José Saramagónak az újra kiadott Az embermás című regényét, Szobotka Tibor kellemesen cinikus művét, a Megbízható úriembert, és Rabelais-tól A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak harmadkönyvecímű kötetet.

Ne tudják meg: egyszerűen képtelen vagyok haladni bármelyikkel, mert mindegyik annyira jó, hogy egyiket sem tehetem le hosszabb időre, vagy nem tarthatom egyiket sem hosszabb ideig a kezemben a többiek rovására, mert mindkét esetben annyira kíváncsi vagyok a maradék háromra…! A saját kezemből tépem ki a könyveket, mondhatni.

Olvasok egy fél oldalt ebből, majd leteszem, és kóstolgatom a másikat, aztán belepillantok a harmadikba, és a negyediknél alig várom, hogy újra az elsőt olvashassam, majd utána rögtön megint a negyediket. Nem győzök betelni velük. Élvezetifaktor-szempontból azonos súlyú bajnokok ők, és hát ezzel csúnyán vissza is élnek.

De valahol ez a boldogság, vagy ma azért ne írjunk ilyet, inkább finomítsuk kicsit: ez isboldogság. Amikor nem lehet választani. Amikor mégis választani kell, lassan legyűrni őket, magunkévá tenni, ide-oda kapkodni. Annyi rossz könyvet fogunk még olvasni: örüljünk most ezeknek, ha mégoly lassan és gyönyörteli-nehezen haladunk is velük.

Nagy Koppány Zsolt