Unalommal teli, feladatok nélküli óráimban kimondottan szívesen bíbelődöm szófejtéssel, leánykori nevén etimológiával. Ha már itt tartok, az etimológia az egyik legszebb női név is lehetne – érdemes fölvenni az anyakönyvi bejegyzésre alkalmas utónevek hivatalos jegyzékébe. Egy nyelvész keresve sem találhatna tökéletesebb nevet az újszülött lányának, élvezzük ezt a csengést lehunyt szemmel, teszem azt: Kovács Etimológia.

Éppenséggel egyéb névötleteim is vannak, már évtizedek óta várom a nagy lehetőséget, hogy mindet az illetékes szakbizottság elé tárjam. Javaslataim lényege, hogy érdemes lenne visszatérnünk a honfoglalás kori gyakorlathoz, a beszélő nevekhez. Például egy szokatlanul élénk, heves természetű kislányhoz remekül passzolna keresztnévként: Vehemencia. Egy gyakran betegeskedő fiúcskához: Sumetrolim. Egy építész vagy lakberendező atya csemetéjéhez: a kis Galéria. Egy testépítő lányának találó neve lehetne: Szabó Kalória. Egy statisztikus apa kislányáé: Komlósi Tabella.

Ööö… tehát arról kezdtem értekezni, hogy szívesen vizsgálgatom a szavak eredetét. Huszonévesen folytatott teológiai tanulmányaim során meglepődve tapasztaltam, milyen sok hétköznapi, látszólag profán kifejezésünknek van vallási eredete. Ennek egyik leglátványosabb alátámasztása a hókuszpókusz. Ez a nemzetközi ikerszó legkorábbról az angol nyelvben mutatható ki, hocus-pocus formában. Közismert jelentése a szótári meghatározás szerint: bűvészmutatványt kísérő tréfás varázsige. Valójában latin eredetű halandzsa, a szentmise egy szövegrészletének ferdítése. Az átváltoztatás során, vagyis amikor a miséző pap az ostyát Krisztus testévé változtatja, a következő szavak hangzanak el: „…mert ez az én testem…”. A második vatikáni zsinat végéig, azaz az 1960-as évek derekáig a Föld minden katolikus templomában latin nyelven és a híveknek háttal misézett a pap, így az átváltoztatás imént idézett szavait is latinul mondta: „…hoc est enim corpus meum…”. Képzeljük magunk elé a középkori templomban álló egyszerű, latinul nem beszélő, írástudatlan embereket – a gyertyalángos félhomályban látták, hogy az oltárnál, nekik háttal áll a pap, és előregörnyedve valamit latinul motyog. Annyit tudtak, hogy a szertartás csúcspontja, az átváltoztatás akkor történik (akkor kell letérdelniük), amikor a pap azt mondja: hoc est enim corpus, mely az ő fülüknek úgy hangzott: hókuszpókusz. És teljesen adekvát, hogy ezt a kis halandzsát a hétköznapi életben bűvészkedéshez használjuk, hiszen ténylegesen varázsigéről van szó: az ostyát titokzatosan Krisztus testévé változtató szavakról.

Egy másik érdekes példa csízió szavunk, mely a középkori latin nyelvű egyházi kalendáriumból ered. Jézus születésének (Szenteste) nyolcadik napja, január elseje a Kisded körülmetélésének ünnepe, a régi öröknaptárak első sorai ezt hirdették. A metélés latinul cisio: az ünnep latin elnevezése Circumcisio Christi. Ennek alapján a köznyelvben az öröknaptárakat cisio, fonetikusan csízió néven emlegették. Jópofa szólásmondásunk, miszerint „érti a csíziót”, eredeti értelmében annyit tesz: „latinul tudó ember, aki ismeri a kalendáriumot”.

Ma is gyakran használt közmondásunk, a „Jó pap holtig tanul” tudatlanságból eredő népi ferdítés. Réges-régen egy öreg falusi pap fel-alá mászkált a plébánián, kezében zsolozsmáskönyvvel. Megállt a szíve, holtan összerogyott. Órákkal később rátalált néhány jámbor paraszt. Észrevették a holttest mellett heverő latin nyelvű könyvet, de nem tudták, mi az, csak annyit láttak, hogy sok-sok bonyolult szöveg: biztosan valami „todomány”. Ez nagyon derék pap volt – mondogatták egymásnak –, hiszen a halála percéig tanult! Ám a szerencsétlen plébános nem tanult, hanem imádkozott: minden klerikusnak állapotbeli kötelessége a zsolozsma, vagyis az egyház hivatalos imájának naponta ötszöri olvasása, végzése. A jó pap nem holtig tanul, hanem holtig imádkozik; ez utóbbival alighanem nagyobb szolgálatot végez.

Zsille Gábor