Minden szeptember harmadik hetében szakrális programokkal lesz tele az ország az Ars Sacra Fesztivál jóvoltából. Az első fesztivált a három grácia – Márti, Ilcsi és Ildi, ahogy emlegetik őket szervezőtársaik –, Dragonits Márta, Kolek Ildikó, Toroczkay Ilona, 20 évvel ezelőtt indította útjára. A fesztivál küldetése, hogy a templomok ajtajai kitáruljanak, a galériák és közösségi terek befogadják a híveket és az alkotókat egy bibliai idézet sugallta közös gondolkodásra, nyitott szívvel és lélekkel. A művészet ünnepe ez, a tehetség szárnyalása – Isten dicsőségére. Hívő művészek szólíttatnak meg, hívők és keresők részvételével, és válik közös szakrális küldetéssé ez az egy hét. A honlapon így jelenik meg az idézet, egy kísérőmondat társaságában:

Húsz éve arra hívjuk Önöket, hogy a művészeten keresztül fedezzük fel a hit, a szépség és a remény időtálló értékeit. Ezért választottuk ismét az első fesztivál mottóját: „Reményt és jövőt adok nektek!” Jer 29,11

2006-ban a nagyobbik fiam még kisded volt. Éppen bicikliztem hazafelé, amikor megcsörrent a telefonom, és egy ismeretlen hölgy, mint később kiderült, Toroczkay Ilona, mély hangján bemutatkozott, és felkért szavalni egy jazzesten. Elmesélte, hogy a koncert egy keresztény fesztiválon lesz, ez az első, ő és a barátnői szervezik, és arra kért, hogy ezen az esten szavaljak el pár verset. Nagyon meglepődtem, mert akkor még nem igazán szavaltam, férjem Bertók-estjében csupán egy haikublokkban léptem fel előadóművészként.

Megkérdeztem, honnan ismer engem, ki ajánlott? Elmesélte, hogy létezik egy keresztény művészek listája, és azon rajta vagyok. Kiguglizta a fizimiskámat, a rövidke életrajzomat, és engem választott a listából. Természetesen elvállaltam. Megálltam a biciklivel, és hálát adtam az Istennek. Ez volt életem egyik sorsfordító pillanata. Sokan tudják rólam, hogy a szavalás lett a hivatásom, inkább, mint a színészet. Bár szerintem a kettő nem tér el egymástól annyira, mint azt sokan gondolják.

Azokban az években kezdődött el a férjemmel (Dr. Lázár Balázs színész, költő, egyetemi adjunktus) a közös versszínházi projektünk, ami a mai napig prosperál. Életem legszebb küldetése, a harmadik „gyermekünk”. Mi csak így szoktuk becézni. Keresztanyja is van egyébként…

Ez a kis történet rávilágít arra a belső meggyőződésre, hogy a Jóisten jeleket ad nekünk életutunk során. Bevált recept: ha mélyponton vagy, imádkozz, és jelet kapsz, hogyan tovább.

Arra a napra, amikor bicikliztem felfelé a hegyen, nagyon tisztán emlékszem. Utólag már tudatosítottam: ha akkor nem hív fel Ilcsi, én abbahagyom a színészetet. Kisgyerekes anyukaként és színésznőként gyorsan el kell dönteni, mi a fontosabb számodra: a karrier vagy a családod. Nekem a család lett a prioritás. Sokat búslakodtam akkoriban, miért ilyen kegyetlen ez a szakma. Persze később rájöttem, hogy nemcsak ez a szakma ilyen kegyetlen, a nőknek nincs választási lehetőségük. Ha dolgoznak, alá kell vetniük magukat a társadalmi elvárásoknak. Ha karriert akarnak, a férfiakkal egyenlő munkabírással kell dolgozniuk, nincs szünet, és nincs kedvezmény. Mindannyian tudjuk, hogy megy ez.

Abban a pillanatban viszont az én életemben jött egy mentőöv: elkezdtem szavalni. Először a jazzesten, aztán közösen a férjemmel, és ez a szenvedély azóta tart.

Ma felléptem az Ars Sacra Fesztiválon, ahogy említettem, a huszadikon. Legújabb köteteinket mutattuk be, Balázs az Üzenet Helsingőrből, én pedig a Szerelemben, szabadon című regényemet. Ahogy sétáltunk hazafelé, immár gyalog, és nem biciklivel, megláttam ezt a betonból kihajtott faágat. Ezen a nyáron, a hőkupola alatt, az eső nélküli szárazságban bújt ki a föld alól. Úgy, hogy szemmel láthatóan egészséges. Valaki oda is kötötte egy gusztusos nejlonzacskóval, nehogy ráhajtson egy autó, és kipusztítsa. Mostanában észreveszem ezeket a túlélőket, és le is fényképezem őket, hogy emlékeztessenek a reményre.

„Reményt és jövőt adok nektek!” szerepel a szórólapon.

Na, igen. Eszembe jutott Ruszt József rendező, varázsló, első mesterem sokat idézett mondata. A tehetség olyan, mint a fű, amely kinő a betonból. Ez a növény éppen olyan, mint amiről Ruszt mesélt. A földnek nyoma sincs körülötte, esőnek szintén, maximum a kutyák vizelnek rá olykor-olykor. Szomorú valóság, épp mint az élet. Levizelnek, és pottyantanak a fejünkre, ha kell, ha nem.

Mégis. Mégiscsak vannak erők, sugallatok, hívások és erőterek, ahol szükség van ránk, művészekre. Ahol még összegyűlnek páran, és elcsendesednek rövid időre. Ahol keresztet vetnek, vagy csak felsóhajtanak égre meredő tekintettel, és átérzik, milyen melengető egy kis remény. Szükség van ránk, emberekre. Szükség van az elhagyatott gyomokra és az elveszettnek hitt értékekre. Az életre, a földünkre és az abban lakókra.

Ennek emlékezetére gyűjtöm ezeket a fényképeket.

Tallián Mariann