Évtizedeken keresztül kísérnek minket a legkülönfélébb lelki és kulturális jelmondatok – már akit. Olvasmányainkból és tartalmas beszélgetésekből ránk ragadnak vallási szerzők bölcsességei és művészek ars poeticái – már akire. Például a szerzetesrendek programjai: „Imádkozz és dolgozz!” (bencések); „Béke és jóság” (ferencesek); „Lángolj és világíts!” (ciszterciek); „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!” (jezsuiták); „Mindenkinek használni, senkinek sem ártani” (kalocsai iskolanővérek); „Kegyesség és tudomány” (piaristák); „A szüntelenül szemlélt Igazságot továbbadni” (domonkosok); „A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog” (kartauziak); „Emlékezz a halálra!” (trappisták).

Szekularizált mindennapjainkban ez is másként van, úgy tűnik, a tihanyi visszhanggal egyetemben az életprogramok, a hitvallások is beépültek. A modernnek mondott ember életében az összegző, fajsúlyos gondolkodás háttérbe szorult, létünkről elsősorban anyagi értelemben töprengünk, és jóval kevésbé szellemileg vagy lelkileg. „Lelkizni”, hm, megmosolyogtató, illetve idegesítő. Ha férfiak társaságában egy pasas ilyesmivel hozakodik elő, korsó sörük mellől a többiek kajánul megkérdezik: „Buzi-e vagy?”. A jóléti társadalmak tömegemberének nincs emelkedett életfilozófiája, nincsenek klasszikus értelemben vett, pátosszal teli bölcsességei – vagy ha mégis, szégyelli azokat, szemlesütve hallgat. Aszályos időket élünk, elapadtak szánkról a nagyszerű szavak.

Itt van például a munkához való viszonyunk. A korai szerzetesség életeszménye alapján a munka az ember megszentelődésének egyik alapvető módja, ennélfogva egyenértékű az imádsággal (lásd „Ora et labora!” – „Imádkozz és dolgozz!”). A munka út, amely az alázathoz vezet. A munkában rejlik a hit, minden emberi erény, s így maga az üdvösség is. A munka halhatatlanság, hiszen a műveink túlélnek minket: az ember az alkotásai révén marad fenn e földi világban. A kopt sivatagi atyák egyik története szerint a 4. században élt Antóniosz atya egy alakot szemlélt, aki ülve kötelet font, azután felkelt a munkájától imádkozni, majd ismét leült, és dolgozott. Akkor angyali hangot hallott: „Így tégy, és üdvözülni fogsz!”.

A középkori ember statikus világképe a munkát az élet természetes velejárójaként fogta fel („arcod verítékével eszed kenyeredet”). A munka ellen lázongani ismeretlen gondolat volt. Dolgozni annyit jelentett, mint állhatatosnak lenni és türelmesnek (gondoljunk csak a kódexek másolóira), alárendelni magunkat a felsőbb akaratnak. Az újkorral beköszöntő dinamikus világkép mindezt felrúgta. A munka értelme többé nem a megszentelődés, hanem a jólét és a siker, a belőle fakadó pénz; szépségét nem a lélek felemelkedése jelenti, hanem az akció, a látvány. A türelem helyébe a határidő lépett, a cizellált részletek helyébe a praktikum, a sokszínűség helyébe az ipari sablon. A munka teherré vált: kialakult egy dologtalan, parazita embertípus, aki „csak úgy beleél a világba”. Napjaink hitvallásai úgy hangzanak: Valósítsd meg magad!; Ne törődj másokkal!; Legyen sok pénzed!; Most légy boldog!.

Másfelől a munka fecsegési témává üresedett. A példásan nagy munkabírású Csehov kiválóan látta ezt: hősei Platonovtól Ivanovig naiv ábrándozással, közhelyesen szónokolnak a munkáról, miközben ők maguk tétlenségben élnek. A Három nővér első felvonásában Irina úgy csacsog a szalonban lebzselő társaságnak: „Az embernek fáradnia kell, dolgoznia kell arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörűsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virradatkor felkel, és az úton követ tör.” Az ifjú Tuzenbach báró bólogat: „Mennyire megértem, hogy az emberek dolgozni vágynak! Én egész életemben egyetlen egyszer sem dolgoztam.”

Bajor Ágost, a nagyszerű esztergomi festő (1892–1958) művészi jelmondata úgy hangzott: Nulla dies sine linea – Egyetlen nap se teljék vonás nélkül! (Ecsetvonás vagy tollvonás: mindegy.) Kereken harminc éve kísér szellemi utamon, s igyekszem megvalósítani. Úgy gondolom, érdemes rátalálnunk a jelmondattá fogalmazott életprogramunkra.

Zsille Gábor