Gyakran hallom az írótársaktól, képzőművész barátoktól, hogy mennyire fáradtak. Lehetnek is, hiszen akkora most a „művészpiac”, hogy nem elég csupán jól alkotni, nem elég bizonyos alkalmakon megjelenni: folytonos jelenlét szükséges a pályán való megmaradáshoz. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az állandó nyilvánosságban élő művész okvetlenül kimagaslik, de a közönség tudatában csak így tud a neve rögzülni.

Sajnos remek írók is egyre többször mondják, hogy alig jut idejük az írásra, sőt az olvasásra is. Csodálatos dolog egy szerző életében, ha elhalmozzák felkérésekkel, ám kicsit sem könnyű időben eleget tenni mindennek. Míg egy tehetséges fiatal alig várja első publikációit, örömmel tekint minden megjelent írására, őrizgeti, gyűjti a folyóiratokat, az évek múlásával egyre terhesebbé válnak ezek a dolgok. Akadnak ugyan nagyon tudatos művészek, akik minden róluk megjelent apró cikket kivágnak az újságokból, de lássuk be, ők vannak kevesebben. A legtöbb tollforgató ismerősömet utolérte már a szerkesztésre való felkérés. Olyan ez, mint amikor a színészek rendezni kezdenek: vagy jó lesz, vagy nem, s ha sikerül is, gyakran a szépírás kárára történik. Teljes embert kíván a szerkesztői feladat és talán minden, amit jól akarunk csinálni. Hatalmas az elvárás, jó esetben az önmagunkkal szembeni még nagyobb, és bár a lelkünk nagy lendülettel esik neki az újabb feladatnak, a testünk nem mindig bírja az állandó jelenlétet.

Óriási energiát használunk fel minden alkotásban, de nincs vége a munkának egy szöveg megírásával, egy kép megfestésével, egy dal eléneklésével, egy színdarab egyetlen előadásával. Hosszan lehetne még sorolni, hogy mi mindenhez szükséges a további jelenlét, a megalkotás csupán valaminek a kezdete. Mint ahogyan minden embernek, az alkotóknak is van magánélete, sokaknak munkahelye, és ki tudja, még mivel foglalkoznak. Mindenki igyekszik több lábon állni. Bármennyire is hihetetlen, egy vers vagy egy novella megírása épp annyira el tudja fárasztani a szerzőt, mintha fizikai munkát végzett volna, arról nem is beszélve, hogy nem csupán a közönségnek, de a szakmának is meg kell felelni. Mindezt csupán tetézi, hogy a médiában való jelenlét szintén a legfontosabbak közé tartozik a művészek életében. Sajnálatos módon a világháló az egész életünket átszőtte, hiába van publikáció, díjak átadása, nyilvános szereplés, ha az nem jelenik meg a közösségi oldalakon, olyan lehet, mintha meg sem történt volna. A közönséggel ápolni kell a viszonyt valamilyen formában, a rendezvényeken mosolyogni, akkor is, ha szorít a cipő, kényelmetlen a ruha, vagy valamilyen tragédián vagyunk túl. Néha semmi másra nem volna szükség, csak egy bezárt szobára, ahol kinyúlt pólóban ücsörögve lustán kortyolgathatjuk a kávét és hozzá olyan savanyú képet vághatunk, amilyet csak sikerül. Az is egyfajta jelenlét volna, de a legtöbb alkotó életében ezek csak nagyon ritkán adatnak meg.

Lőrincz P. Gabriella