Hegedűs Imre János írása Mirtse Zsuzsa Bölcsőmben magam ringatom és A halhatatlanság vesszőkosarai című köteteiről

Mintha bölcsődalokat írna át érett, patinás prózába. Mintha gyermekeket és szakállas véneket gyűjtene maga köré, s mesélne nekik. Van is gyakorlata a meseírásban, kristálytiszta hangját, szép stílusát azokban érlelte ki. – Mirtse Zsuzsáról van szó, és két új kötetéről, amelyeket bizalommal vehet kézbe bármelyik nemzedék.

Először az egyikről. – Érdemes időzni a címnél. A jó cím – közismert igazság –, fél siker: Bölcsőmben magam ringatom. Gazdag, dús metaforabokor a bölcső szó, fogalom. Nemcsak a megváltástörténet forrásvidékén keresendő az, a köznapi életben is gyakori, rendszerint a szaporulat, fennmaradás szimbóluma. Szokás volt faluhelyen kölcsönadni a bölcsőt. Ha kinőtte azt az emberke, vitték vállra vetve a harmadik, a negyedik szomszédba, ahol éppen csillaghullás volt. (Sütő András híres esszéregényét így fordították le románra: Bölcső az égen – Un leagăn pe cer.)

Mirtse bölcsője – úgymond – magántulajdon. Birtokos személyrag jelzi azt. Ráadásul saját ringatásáról gondoskodik. De nem jelent ez individualista elzárkózást, sőt, messze mutató képzettársítások indulnak meg az olvasóban. Azt az örök bölcsességet vesszük tudomásul, hogy minden ember szuverén, önálló lény, és éréséről, kiteljesedéséről önmaga gondoskodik, a környezet csak védőburok.

S nem csak kiteljesedni kell! Az újjászületés misztériumát írja meg Mirtse Zsuzsa, mégpedig az állandó, a mindennapi, a percről percre bekövetkező csodát. A címadó írás legvégére hagyja súlyos, a gondolatot hírül adó mondatot: „Hogy minden tavasszal újraszüljem magam.” (Bölcsőmben magam ringatom) Ezt művészileg csak úgy tudja megvalósítani, ha más alakokat, más személyeket is bevon bűvkörébe. Százéves, megsárgult, szélein behasadozott fényképeket nézeget, a dédszülők daliás alakjait csodálja, pásztázza tekintetével a dús hajzatot, a büszke tekintetet, a felhőtlen homlokot, s mindez csak arra jó, hogy – a genetikai sor végén – kortárs irodalmunk egyik csodálatos, ha nem a legszebb mondatával felmutassa önmagát: „Aranyvessző lehessek, ágvégi cinkehang, berkenye bogernyőjében pókfonál.”

Tudja, nagyon tudja, hogy az élet kezdet és vég, hogy mindannyian egy-egy láncszem vagyunk, de a láncszem acélos erejét az ősök biztosítják. Azok, akiktől származunk, akiket magunkban hordozunk. (Visszhangzik, persze, hogy visszhangoznak az olvasóban a költőzseni szállóigévé nemesedett sorai: „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. […] Megszólítanak, mert ők én vagyok már […] az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: / apám- s anyámmá válok boldogon…” (J. A.)

Szereti a tárgyakat. Úgy szereti, ahogy egykoron Nemes Nagy Ágnes szerette. Egy régi fényképekkel teli doboz, egy gyermekkorból megmaradt mackó vagy baba, egy fekete váza, pohár, olló, süteménytartó, papucs, fogkefe… Mindenik a családi emlékezet szakrális tartalmait őrző fétis, kabala, talizmán. A kötet egyik értéke éppen az emlékezet, az emlékezés állandó jelenléte. Műfaji megjelölést amúgy sem találunk a címlapon, ha akarjuk, memoársorozatnak fogjuk fel, ha akarjuk, meditációfolyamnak, ha akarjuk, vallomásgyűjteménynek. Talán e legutóbbi minősítés igazán találó, gyermekkorról, a kamaszkor suvadásos állapotairól, barátságról, szerelemről szólnak ezek az írások. Hol egyes szám első személyben mesél Mirtse Zsuzsa, hol a valóban létezett vagy kitalált alakot mesélteti. Nincs határvonal a szerző szubjektuma és a külső világ között, ez különös izgalmat kelt, találunk olyan részt, amelyben úgy ír az anyáról, hogy önarcképet fest: „Fiatal asszony, haja dús, tömött, a vállát verdesi. Első látásra igen szép nő. Második látásra is. […] Szépségében alá lehet merülni, benne felejtődni. A szeme borostyánzöld, sárga pöttyökkel. Amikor mosolyog, források fakadnak. A legszebb vers a nevetése.” (Az angyalok levese)

A három részre, három fejezetre osztott könyvben lassan-lassan domináns jeggyé válik a meditáció, az életjelenségek helyébe az életfilozófia lép. Szemben a végtelennel – írja egyik szép glossza címével. Mert hát, bizony véges sorsra ítéltetett az ember, ezért foglalkoznia, bíbelődnie kell a végtelennel. Definíciója nem szakirodalmi, hanem szépirodalmi: „A végtelen biztosan örök is, tartós és elpusztíthatatlan. Akkor a végtelen jó dolog.”

S ha már színtereket emlegettünk, fontos megjegyezni, nem konkrét helyszínek ezek, legalábbis nemcsak róluk szól a narráció, sokkal inkább a belső történésekről. Az átlagosnál is szubjektívebb író Mirtse Zsuzsa, a lélekrezzenések, a gondolatmoccanások szakértője, minden, ami a külső világban történik, átmegy a lelki és szellemi szűrőjén, s pompás színárnyalatokkal gazdagodnak ott, ezáltal új tartalmakat nyernek.

„Az a magasság, ami engem izgat, nem méterekben mérhető. Kilenc lépcső vezet fel hozzá. A fokokat oroszlánok őrzik, a lépcsők tetején aranyzsámoly. Oda akarok feljutni. Megküzdeni az oroszlánokkal…” – írja a kötet legutolsó írásában. (Az oroszlános lépcső)

A Mirtse-életmű magasságába is lépcsők vezetnek, de nem kell megküzdeni útközben oroszlánokkal: „Fellegeken lépsz, rezgő fényben, / rezedák illatában.” (Dsida Jenő)

*

A másik Mirtse-könyv címe elmélyült elmélkedésre kényszeríti az olvasót: A halhatatlanságvesszőkosarai. Bizony, nincs keményebb dió, mint a halhatatlanság, csak a legnagyobb szellemek tudták, tudják feltörni, hasonlatos az az érett gyümölcshöz, amelyet százezer napsugár érlelt nemesre. (Petőfi: Az apostol)

Harminchárom kisprózát ígér a szerző a címlapon, s valóban azt kapjuk. Két-három oldalas szövegtestek a modern világ új találmányára, a drónokra hasonlítanak, különböző magasságokból szemlélik a földet, vagyis a világot, vízszintes és horizontális mozgásokra képesek, s a felvételek sokaságát készítik el. Lehet, sántít a hasonlat, de a Mirtse-féle kisprózákban életdarabokat kapunk, szebb szóval életszeleteket, önmagunk arcát látjuk, ilyenek vagyunk mi, emberek, mormolhatjuk olvasás közben, olvasás után.

Különös módszerhez, eljáráshoz folyamodik. A kötet első írása, az Önszócikk őszinte feltárulkozás. Mintha ki akarta volna ütni a tollat a recenzens kezéből, írja: „Ha prózát ír, egy kicsit akkor is verset ír. Nem a történetek fontosak neki, hanem ami azok mögött van.” És néhány sorral lennebb: „Mégis inkább folyó. Ha arcukat mossák benne az emberek, szépek lesznek a vizétől…”

Így igaz. Lírával átitatott prózai szövegek ezek, szépérzékünk balzsamai. Mi minden lehet a gyümölcsöt (értsd: lelket) érlelő sugár, Uramisten!

Derűs reggel, egy megírásra érdemesíthető álom, törökmogyoró-szüret, egy süteményes nap a nagymamánál, a sütemény feledhetetlen íze (Lásd Proust madeleine teasüteményét!), ünnepnapok emelkedett hangulata, képzeletbeli vagy valós kirándulás, kamaszkori szerelem, irodalmi napló, kalandok a világirodalomban (Rimbaud), kószálás a történelemben, egy Caravaggio vagy Leonardo festmény, vadvirág, tölgyfa, gomba, az emberi szem ragyogása, a nagymama fadoboza képekkel, madáretető, kedvenc bögrénk, mese a világszép nádszálkisasszonyról, bújócska könyvek erdejében, az indulás, az útrakelés izgalma, fensége, bóklászás egy képtárban, kedves személytől kapott levél, aggodalom egy madárfajért, amelyik elfelejtett dalolni, Balassi-verssor, az emlékezés arany és ezüst terei, Momo, a halhatatlan gyermekhős, érett gyümölcsök halmazai egy piaci asztalon…

Íme, a könyv tartalmai vezérszavakban.

Ez így túlságosan egyszerű méltatás lenne, szerzőnk idegenkedik a banális események elmesélésétől, ő Bergson alaptétele szerint dolgozik: A múló, a folyamatosan változó, áramló időt csak az intuíció tudja megragadni.

Kifinomult, disztingvált (női?) intuíció eredménye a 33 kispróza.

(Bölcsőmben magam ringatom, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021; A halhatatlanság vesszőkosarai, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2021)