Hegedűs Imre János írása Szakolczay Lajos Versjátékok című kötetéről

Kiskönyvtárnyi kötet áll már a 85 éves Szakolczay Lajos háta mögött. Írt irodalomtörténeti, művészetkritikai munkákat, vitákra ingerlő tanulmányokat, okos és pergő dialógusokat, műfajilag nehezen definiálható, hol játékos, hol komoly elmélkedéseket, és szerkesztett folyóiratokat (Kortárs, Új Írás). Most pedig az eddigi fegyverzetétől elütő, attól különböző műfajjal rukkolt elő: verset írt!
Szoktatni kell tudatunkat ahhoz, hogy a tudós Szakolczay: költő. Igaz, hű maradt önmagához, játékos, a humor bugyraiban legénykedő szerzőnk Versjátékok címmel gyűjtötte össze strófákba, verslábakba, metrumokba tördelt sorait. Mintha igazolni akarta volna József Attila híres fohászát: „játszani is engedd / szép, komoly fiadat”. Csakhogy ezek a szövegek a tudatban, a tudatalattiban, az érzelmek és a gondolatok szféráiban egy elmélyült alkotó tükrei. Igen, tükörképek, mert semmi sem létezik önmagában, valamilyen hatás és visszahatás lüktetése minden.
Szakolczay verskötetének gerince, summája, ütőere egy remek szonettkoszorú. Irodalmi értéke vitathatatlan. A Kortárs folyóirat is közölte ez év februári számában. Szerény címen szerkesztette egybe a 15 versből álló futamot: Hideg. Emberi, művészi habitusától igencsak távol álló tulajdonság, jelleg a hó, a zúzmara, a jég. De éppen emiatt csak azért is behatolt a dermesztő fagy birodalmába, hogy a tüzet, a lángot, az égést, a szenvedély hőfokát, a szerelem, a szeretkezés lobogását föl tudja mutatni. Ez a két pólus okoz erős izgalmat, feszültséget az olvasóban: egy időben, egy irodalmi alkotásban részesülünk a természet, az emberi faj, a homo sapiens két domináns tulajdonságával.
Szakolczay mesterien kezeli a műfajt. Tökéletes szonetteket szerkesztett, a négysoros strófákat háromsorosak követik, a rímképletek is hibátlanok, habár nem törekszik csengő-bongó verszenére, sokkal inkább az enjambement a stíluseszköze. Átviszi valamelyik mondatrészt, máskor szószerkezetet a következő sorba, hiátus keletkezik, hogy aztán teljes legyen a kiegészült gondolat, az értelem, a logikai befejezettség. Például: „s ha irigye más ruhát is szabott / rá, levetette, kínai fenyő / selyme nem oly selymes, mint mosolya, mellyel megrészegíti a fákat, / hogy tanúsítsák ama csodákat: / miként vigad a szerelem és tora.” (4. szonett)
Fontos a fenti szemelvény amiatt is, mert kulcsfogalmat tartalmaz. Szerelem. Ez a pompás szonettkoszorú elsősorban és mindenekelőtt a szerelemről szól, pontosabban a férfi és a nő testi, lelki kölcsönhatásáról, párviadalukról, hullámzó érzelemvilágukról. Nem ismeretlen ez a magyar irodalomban, Balassitól Ady Endréig, József Attilától Nagy Lászlóig követhető e lírai nyomvonal, s találunk a versekben szép, finom reminiszcenciákat, áthallásokat, utalásokat is. József Attilát sejtjük a férfifájdalmat hordozó sorban: „kivert állatként nyüszítek, sírok”, vagy:„testének szerelemkívánása, / úgy csinálta, hogy az égi mása / őrződjék meg…”(Arany János); és idéz Pál apostol a korinthusiakhoz írt első leveléből: „Mint zengő érc vagy pengő cimbalom”.
Van egy alanya ennek a szerelmi lángolásnak. A nő. A partner. Ő az enyhet adó, elixírt tartalmazó kehely. Minden őmiatta történik, ezt az isteni lényt körül kell táncolni, térdet, fejet kell előtte hajtani, ki kell elégíteni, mert ő nyitja az édenkert kapuját. (Visszatérő metafora a Kert a szonettkoszorúban.)
És azonos a partner hőfoka. Egyedül a tűz heve ilyen, s különösen szép, találó és eredeti a virággal, a dáliával történő metaforikus egybeolvasztása: „Láng vagy Te is, lángolj egy-alakban! / Rejtőzik benned titkos tűzvilág, / a combod között izzó dáliák / szirmaikat nyitják a tavaszban.” (15. szonett)
Gordiuszi csomó a Versjátékokbana Hideg című ciklus, de a Szakolczay-féle építkezés rendkívül gazdag, hasonlatos az ember hajlékot teremtő tevékenységéhez, megtalálható a sárral tapasztott vályogviskó, az úri tornácház, a palota, a kastély, a felhőkarcoló stb.
Számbélileg uralkodó műfaj a kötetben a köszöntő vers, panegirisz. Személyeket, mindenekelőtt munkatársakat méltat, zászlót lenget, máskor temetésre gyászdalt ír. Szakolczay páratlan intenzitással élte és éli az életét, az egész íróvilágot és a képzőművészek sokaságát ismeri, baráti kezet nyújt névnapkor majdnem mindenkinek, születésnapokat köszönt, s ezekben a köszöntésekben az irodalomtörténészre ismerünk, ám szerencsénkre nem okfejtő nyomozások ezek, hanem szívből jövő verses gratulációk, jókívánságok. Felsorolni valahányukat lehetetlen, az esetleg megtehető, hogy kitaláljuk, kik álltak, kik állnak legközelebb szívéhez, gondolatvilágához, kik azok, akikkel makulátlan, kristálytiszta, felhőtlen a barátság. Hát mondjuk: Farkas Árpád, Kiss Benedek, Lászlóffy Aladár, Serfőző Simon, Egyed Emese… Minden felsorolás a stílus halála, jobb ehelyett elmerülni egy kiválasztott alkotásban.
József Attila olyan születésnapi verset alkotott, amelyet követendő példának tekint minden tollforgató. Szakolczay sem lehet kivétel, megverselte ő is önmagát, s a kötet hátlapjára is rákerült: Születésnapomra. Milyennek látta, milyennek látja önmagát irodalmi életünk garabonciás alakja? Csakis a „sors tengerén” ringó ladikkal lehet ő azonos. Óriási a világ, parányi az ember. Porszem. De tulajdonságaiban, akarásaiban, álmaiban nagy és hatalmas. És ráadásul ő vidáman, kedélyesen vág neki az élet göröngyös útjának: „Nem árulok házat, hazát, / víg leszek, hát az angyalát, / mérték: / érték.”
Tréfásan, humorosan öreg üstfoltozónak nevezi önmagát, de több annál. Nincs irodalmi, képzőművészeti életünknek olyan „edénye”, amelynek tatarozásához, javítgatásához ne járult volna hozzá. Adalék az egészhez minden sora. És támogat, ösztönöz, biztat minden jóravaló alkotót, mert tudja, könnyen elmagányosodik manapság az ember. Ő a magány legnagyobb ellensége, az ő jelenléte garantálja a körforgást, s kölcsönzi az összetartó erőt.

(Antológia Kiadó, 2026)