Kertész Dávid 2017-ben kezdte meg tanulmányait az Előretolt Helyőrség Íróakadémián. – Tény, hogy egyfajta fészek ez, ahonnan az utóbbi években számos fiatal tehetség repült ki megmutatva és megméretve magát az irodalmi életben. S bár egyaránt ígéretes pályakezdőkről van szó, az is tagadhatatlan: a röppályák különbözőek. Kertész Dávid azok egyike, akik immár kézbe vehetik első önálló kötetüket. Ahogy Kubiszyn Viktor írja A keresztúri vámpír és más történetekajánlójában: „a mai sivár és komolykodó prózasivatagban igazi felüdülés, harlekin-oázis a galaktikus csavargóknak és a szövegek közt vándorló olvasóknak egyaránt”. – Viola Szanda interjúja.

Viola Szandra: Ezt a kérdést gyakran fel szokták tenni, mégis úgy gondolom, minden eset egyedi, ezért a válaszok is megismételhetetlenségükkel kecsegtetnek, tehát: hogy dőlt el, hogy nem a líra felé fordulsz, hanem a novella és a regény műfaja érdekel?

Kertész Dávid: A rövid válasz az, hogy nincs ritmusérzékem, nem érzek magamban tehetséget a lírához. Komolyabbra fordítva a szót, szeretek mesélni, világot építeni, a próza pedig erre nagyobb teret ad. Mindig szerettem nagyot mondani, sztorizni, ezt versben nem tudom megtenni, kell egyfajta játszótér a gondolataimnak.

VSz: Mennyire érezted nehéznek életed első kötetének megírását? Mennyi időt ölelt fel? Pillanatnyi szünet, könyvmegjelenési sokk következik ezután, vagy megállás nélkül alkotsz tovább?

KD: A kötet összeállítása okozott nehézséget. A történetek fel-felbukkantak, megírtam őket, megjelentek, gyűjtögettem az ötleteket, aztán ezeknek kellett koherenciát adnom, egy világot alkotni, ami mindezt összefogja. Nagyjából két év volt, amíg ezt a rendszert megalkottuk; óriási segítséget jelentett ebben a világ legcsodásabb szerkesztője, Bonczidai Éva, aki nélkül talán soha nem sikerül kötetbe rendezni az írásaimat. Ami a szünetet illeti, megálltam, de ez inkább egyéb elfoglaltságaim miatt volt/van. Ötleteim már vannak a folytatásra, az új kötetre. Szeretnék meséket írni, ami egy elképesztően nehéz, de hálás műfaj, éppen ezért rendkívül időigényes is.

VSz: Mintha populáris zsánerek, például: rémtörténet, horror, western, akciófilm stb. előtt tisztelegne A keresztúri vámpír és más történetek. Mennyire volt tudatos választás ez a szintetizáló hommage-jelleg?

KD: A történeteim írás közben nyernek stílust. Az első mondat leírása után általában szoktam tudni, hogy amin éppen dolgozom, végül milyen zsánerbe kerül majd. Az eltérő műfajok használatában annyi a tudatosság, hogy igyekszem egy egységes világot alkotni, azonban ahhoz, hogy ez a világ reális legyen, mégis misztikus, szerintem elkerülhetetlen egyfajta pop-kulturális lefolyó hozzáállás, amikor minden egymással legalább köszönőviszonyban lévő műfaj találkozik, hogy valami új csússzon ki belőle végül a másik oldalon. Amolyan novella-lecsó, egy keverék, ami egyben adja ki az ízét.

VSz: Ha regényt írnál, akkor a fent említett zsánerek közül melyik irányába mozdulnál el?

KD: Van néhány regényötletem. Ami jelenleg körvonalazódik bennem, az amolyan paranormális James Bond történet lenne, misztikus-krimi-noar. De van egy régi álmom, egy nagyszabású regény. Szeretném megalkotni az igazán magyar epikus fantasyt, úgy, hogy az ne történelmi átirat legyen, hanem pusztán a mitológiánkra épített hőstörténet.

VSz: Poe sötét romantikája, Gaiman szórakoztatóan véres fantasy világa, Raymond Chandler szűkszavú lélektana, Tar Sándor kíméletlen realizmusa egyaránt felötlött bennem a köteted írásait olvasva. Te hol látod a helyed a magyar és világirodalomban, mely alkotók szomszédságában? Mely hagyományokhoz kötődsz elsősorban?

KD: Nagyon jól esik, hogy Gaimant említetted, aki az egyik kedvenc kortárs íróm, szeretnék a nyomdokaiba lépni, bár az is igaz, a felsorolt hagyományok mindegyikével szeretek dolgozni, játszani és valami kellemes keveréket kihozni belőlük. Azt hiszem, a saját műfajom az urbánus fantasztikum lenne: ez eléggé tág fogalom ahhoz, hogy kiéljem benne magam.

VSz: A fejezetcímek – Esküszöm, megtörtént; Ez nem velünk történik; Azt hiszem, meg fog történni – az elbeszélő, az író pozíciójával is incselkednek, ugyanakkor az idő dimenziójának valóságosságára is rákérdeznek. Mesélnél erről a koncepcióról bővebben?

KD: Ezt is szerkesztőmmel, Bonczidai Évával dolgoztuk ki. A célom a világépítés: egy szürreális, misztikus, de a realitástól nem teljesen elrugaszkodott világé. Ezek a novellák egyfajta előképek a korokból és terekből, amelyek e leendő univerzumot alkotják. Az írót amolyan nonentity karakterként helyezném el ebben a világban, megfigyelőként, de semmiképpen nem részeként a cselekménynek.

VSz: Mennyire képeznek szerves egységet a novellák, és mennyire tekinthető külön-külön világnak minden egyes prózai szöveg?

KD: Minden szöveg egy egység darabja. Eleinte gondolkoztam egy saját multiverzumon, egy többdimenziós valóságon, aminek mindegyik történetem egy-egy világa. De arra jutottam, hogy mivel a valóságunk is eléggé színes keveréket ad, elég, ha az idővel és a térrel játszom, de mindent, amit írok egy bolygón helyezek el.

VSz: Hol látod magad íróként 5 év múlva? Vannak-e az íráson kívül más művészeti területen is ambícióid?

KD: Öt év múlva szeretném kézbe fogni az első regényemet, ha minden jól megy, és nem csap arcon a valóság, addigra talán már a másodikat is. Érdekel még a forgatókönyvírás, főként a rövidfilmek. Játékfilm-flashek, amik öt-tíz percben mesélnek el egy történetet.