Este tüzet gyújtunk! Veszünk hozzá szalonnát, hagymát, kenyeret, testes vörösbort. Minden más fölös. Hamar éjszaka lesz, csend és sötét. Fölnézek a tiszta, koromfekete égboltra, szikráznak rajta a csillagok, mindennél fényesebben látom őket. A lángok körül hamar szétolvad az este, ahogy elparázslik a tűz, egyre karcosabb a levegő. Három fok lesz hajnalban, azt mondják.

Forró sült szalonnát enni metsző hidegben – ez az élet!

Nevetek, és nemcsak azért, mert fogy a bor, hanem azért, mert a hideg ellen is nevetéssel lehet a legjobban védekezni. Nevetek, mert nevetni kell, muszáj, semmi másnak nincs most értelme, itt kell elnevetni és elégetni mindent, nem tudjuk odaátra vinni a hasábfákat, az ujjunkon végigcsorgó, forró szalonnazsírt. Itt kell elégnie, itt kell lecsorognia. Forró a tűz, az ajkam. Nehogy kihűljünk reggelig.

A szarvasra gondolok, akit délután az erdőben láttam. Sosem láttam még ilyen közelről szarvasbikát futni. Nem is futás, hanem iramlás, áramlás volt az! Pillanatokra tűnt fel csak, de azoknak a pillanatoknak aranyfedezetük volt. Mindennél tisztábban és világosabban éreztem a törvényt, amelyhez igazodnom kell, de ami véd is, hogy megmaradhassak. Szabadságom a szarvas viszonylagos szabadsága, s ha futni is lehet, ne csak poroszkáljunk, botorkáljunk. Akkor is, ha nem tudjuk, meddig tarthat.

Az erdőbe gombát keresni jöttem, bár a vargánya még nem bújt elő igazán, csak néhány napja esik, előtte hetekig szárazság volt, a rókagombához pedig már késő van. A tölgyest könnyű szeretni: a csillagmohapárnák zöldjét, az egymást betakaró, rozsdaszínű leveleket. A tölgyes tágassága a legszebb.

Nem készültem fel rendesen az útra – holott hetek óta készülök rá. Fogalmunk sincs, hol van bolt, hol lehet még kenyeret, szalonnát venni késő délután. Szakadozik a térerő, nem tölt be a térkép, nem mutatja a közeli helyeket, sőt, semmilyen helyet sem – kérdezzük meg inkább valakitől. A kocsmát viszont hamar megtaláljuk, de jó! Majd ott eligazítanak.

Megmondják, hogy merre van a bolt, na, oda érdemes elmenni amúgy is, kávézója is van, és házi rétest is árulnak. Meggyes-túrósat, mákosat. Nem akármilyet. Arra vesszük az irányt.

Rétes éppen nincs, hamar elfogy mindig, de várjunk egy kicsit, nemsokára hozzák a frisset, már elküldtem érte az embert, mondja az asszony, és hogy érdemes várni rá.

Mennyit kell rá várni? Hát, úgy tíz percet.

A tízből harminc lesz, közben átkapcsol a telefonom, értesít, hogy Szlovéniában vagyok, ami persze hülyeség. Itt vagyok a Vendvidéken. A réteses ember sehol, nem akarnak leülni? Tényleg, akkor már üljünk le, olyan barátságos ez a hely. Iszunk néhány kávét, beszélgetünk, nézd csak, milyen helyes ez a régi kép a falon, milyen kedves ötlet a könyvespolc, milyen jó, hogy vannak még olyan helyek, ahol a kávé mellett olvasni is lehet.

Mégiscsak tisztázni kellene, hogy még ma visszaérkezik-e az ember, és hozza-e a világbajnok rétest, mert már jócskán éhes vagyok.

Hozza, hozza, csak leragadt a határnál, tankolnia kell, kicsi türelem, így újra az asszony. Megéri, biztat.

Megéri valóban, húzott rétes, emberes adag egyetlen kocka, pirosra sült a teteje. Helyben felfalnám az elsőt, azt ne is csomagolja.

Tányérra? Tányérra.

Kicsi villát is kapok, mint a rendesek. Ebből muszáj vinni is, mégpedig sokat, meg aztán vennénk szalonnát, hagymát, kenyeret.

Sütni fognak? Úgy bizony.

Valahogy mindig meglesz minden, ha nem ez, hát az, ha nem így, akkor úgy, annak örüljünk, ami van. Örülök. Jó a kedvem. Azért most már menjünk, vár az erdő, nevetek, szerintem tiszta mák a fogam, de kit érdekel, hadonászom megint, hiába ígérem meg magamnak, hogy ezt befejezem, nem kísérek kézmozgással minden mondatot, mert tiszta fölöslegesség, és le is fogok verni valamit.

Menni akarok már erősen. Azért jöttem, hogy menjek.

És akkor még nem tudom, hogy nemsokára szarvast fogok látni, csak várok az első találkozásra az erdővel, amikor a szitáló esőben a hajamra kapucnit húzok majd, a bicskámat pedig a markomban szorítom, mert kosárba rakni szigorúan tilos, veszítettem már el így. Veszítettem már mindenhogy, kést, embert, szerelmet, szerencsét, gyerekkori képeket, kivezető utat, napi fényt, csatát, háborút. De a veszteség azt is jelenti, hogy van miből veszítenem. És mindig lesz egy szarvas, amelyik átfut előttem, ha nem csak a lábam elé nézek, ha időnként felemelem a fejem.

Mirtse Zsuzsa