Hogy „zivataros” századokat tudhatunk magunk mögött, nem vitás, már akkor sem volt az, amikor Kölcsey 1823. január 22-én Csekén letisztázta nemzeti imánkat. Nem tudhatjuk, hányszor írta át, tépelődött-e sokat rajta, vagy csupán a Múzsa egyetlen érintésére vetette papírra. Bár számos verset írt még ezen kívül, mégis a Himnusz szerzőjeként ismerjük, nem pedig költőként. Imát írt, s talán maga sem gondolta, hogy egy olyan magyar verset alkot, amely még 2020-ban is a legismertebbek közé fog tartozni. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy többen ismerik a Kárpát-medencében a vers első szakaszát, mint a Miatyánkot. Nem induló, nem csatára hívó himnusz ez, mint más nemzeteké, inkább történelmi áttekintés, kérés, valódi fohász.

A magyar kultúra napját 1989 óta méltatjuk. Ünnepel ilyenkor nemcsak az ország, de minden magyar közösség az egész világon. Nemzetünk imájának születését ünnepeljük, hagyományainkat, múltunkat, jelenünket, amik nélkül nem építhetnénk jövőt. Azt gondolom, nemcsak a magas kultúra művelői, hanem az egyszerű ember, aki gyermeket tanít gazdálkodni, szobát festeni, szőni, hímezni, népdalt énekelni – mindannyian együtt alkotjuk nemzetünk kultúráját, amit ezen a napon méltatunk. A kultúra szó a latin colere igéből származik, a föld megművelését jelentette. Milyen csodálatosak ezek az összefüggések, ha belegondolunk, hogy a megfelelően megművelt föld adja a jó termést, az élelmet, a jövőt. Ahogyan ismerhetjük a bibliai példázatból is, hogy a jó földbe vetett mag termést, bőséget, lelki gyarapodást hoz. Művelt, ápolt nemzettudatunk jövőt jelent, s ha mindez, ahogy a Himnuszszövegében, a Teremtőhöz fordulva történik, még akkor is megmaradást ígér, ha vészek hányának. Bár az ezernyolcszázas években még teljesen másfajta vész fenyegette népünket; nyílzáporról és raboskodásról beszél a költő. Mit sem tudott arról, hogy száz év múlva megcsonkítottá válik majd az ország – és ennek is már száz éve. Másfajta gyötrelmekre emlékszik ma az ember, mint akkor Kölcsey, másak a félelmeink, a fájdalmaink. Máshogyan tekintünk múltra és jelenre, máshogyan építünk jövőt. De összeköt az anyanyelvünk, a kultúránk, a Himnusz. Az egy nemzethez való tartozás súlyos kapocs, éljen az ember bármerre a világon, nevezhetjük egy tőről fakadásnak is, tőről, amelynek nem mindegy, hogy milyen művelt földben növekszik.

Gyermekkoromban tanultam meg a Himnuszt, iskolakezdés előtt, amikor az imákat, népdalokat. Nem emlékszem, hogy mikor, mintha mindig tudtam volna. Nem volt kötelező, akartam. Az iskolában minden versszakot megtanultam, nem felejtettem el, nem kopott meg. Eltelt ennyi év, és nem tudom énekelni vagy végigmondani meghatódás nélkül. Amikor felcsendül, egyszerre vagyok szomorú és hálás, áldott és reményteli. Olyan mélységeket mozgat meg egyetlen vers, hogy századok múlása sem csorbítja erejét.

Lőrincz P. Gabriella