Nemzeti ünnepünk előtti írásomban (Eladók és vevők címmel) arról eszmélődtem, hogy a magyar kereskedelmi alkalmazottak hangulata, munkamorálja pontosan olyan, mint általában a magyar társadalomé. Miért is lenne más? Hiszen az eladók is a társadalom tagjai, annak emlőjén nevelkedtek, annak erkölcseit szívták magukba. Másképpen fogalmazva: egy országnak olyanok a boltosai, amilyeneket kitermel. Mi több, a szellemi vezetői és a művészei is éppen olyanok. Ismét másképpen: egy országnak olyanok a költői és írói, amilyeneket érdemel. Az persze más kérdés, hogy a mélyen tisztelt társadalom a megszületett géniuszokkal miként bánik, „gazdálkodik” – tudomást vesz-e a létezésükről, tanul-e valamit az alkotásaikból, hagyja-e őket éhen halni, vagy egyenesen elpusztítja őket, mint például Szerb Antalt és Radnótit. Hát igen, megfontolandó, a 20. század derekának háborús közege megérdemelt-e egy olyan koponyát, mint Szerb Antal – ám ez túl messzire vinne.

Ezúttal inkább arrafelé kanyarintom a témát, hogy a kortárs irodalmi szerzők egy része fogékony: szorgos nebulókként magukévá tették a mai magyar társadalmi morált, megtanulták és gyakorolják a közéletünkben tapasztalható érvényesülési technikákat. Itt olyan fogalmakra gondoljunk, mint erőszakosság, gátlástalanság, mások fenyegetése és módszeres lejáratása, különféle érzelmi zsarolások és lélektani játszmák, álneveken levelezés, internetes árnyékszemélyiségek gyártása. Ismétlem, kortárs szerzőinknek egy részéről van szó, szerencsére nem mindenkiről. Neveket nem írok, pedig az érintettek éppenséggel megérdemelnék, a tájékozott olvasó számára pedig tanulságos lenne.

A tapasztalatok szerint ez a jelenség egészen új, érdemi szociológiai kutatás még nem foglalkozott vele. Jómagam huszonkét éve mozgok az irodalom forgószínpadán, nyolc éve szerkesztőként. A különféle folyóiratoknál és könyvkiadóknál dolgozó kollégáimmal sokat beszélgetek a közeg eldurvulásáról, rendszeresen megosztjuk egymással az olykor sokkoló, máskor „csak” meghökkentően szürreális élményeinket. E tapasztalatcserékből az a kép rajzolódik ki, hogy a kedvezőtlen folyamat inkább érinti a költőket, mint az írókat. Úgy is fogalmazhatunk: a költők mostanság apokaliptikus lelkiállapotba kerültek… S hogy pontosan mikor? 2014 óta szerkesztem Az Év Versei című antológiát, melynek egy-egy kötetében száz költő kap helyet. Konzultáltam elődeimmel: tíz-tizenöt esztendeje az antológia összeállítóját még nem zsarolták öngyilkossággal egyes szerzők a bekerülés érdekében, de hat-hét éve már igen. Akkortájt pattanhatott el valami.

Némely zsarolók és fenyegetők csakugyan megérdemelnék, hogy nevesítsem őket. Például az a hetven év fölötti költő, aki bármiféle előzmény nélkül, vasárnap este kilenckor felhívott telefonon, és köszönés nélkül azt mondta, szó szerint idézem: „K..va anyád, ha nem raksz be az antológiába, letépem a f…od!” A szakmai alapra helyezkedő szerkesztő ilyenkor egyet tehet: megmakacsolja magát, hiszen olyat mégse játszhatunk, hogy egy rangos antológiába az kerül be, aki durvábban fenyegetőzik… És egyes szerzők kifogyhatatlanok a nem szakmai érvekből, az érzelmileg zsaroló üzengetésnek se szeri, se száma. Egy hírhedt alföldi poéta (aki amúgy az irodalmi élet perifériájának legszélére focizta magát) például azt sóhajtozza nyilvános rendezvényeken, illetve világhálós fórumokon, hogy őt azért kell beszerkeszteni Az Év Verseibe, mert annak idején a kedves édesanyjának a halálos ágyánál megígérte: egyszer majd szerepelni fog a nagy, bűvös antológiában. Mások a hozzátartozóik betegségére hivatkozva követelnek maguknak beszerkesztést, évi tizenkét közlést a havilapban, díjat, státuszt, toronyórát lánccal. Egy somogyi költő a könyökén nőtt gennyes furunkulusról készít fényképet, s küldözgeti szerkesztőnek, kiadóvezetőnek, kurátornak, kilométer hosszú szóáradat kíséretében. Úgyszólván végtelen és nem feltétlenül vidám téma ez, az irodalom alulnézetből.

Zsille Gábor