A „zsurnál” kifejezés vizuális tartalmát tekintve egy pasztellszínű posztimpresszionista világot jelenít meg előttem: a Toulouse-Lautrec vérbő duktusával megragadott párizsi kávézók teraszán időző szalmakalapos, cilinderes ficsúrjait, a ráérősen pipázgató, napi híreket böngésző arisztokratikus sziluettükben körvonalazott öregurakat; de zsurnált idéz a háború utáni években Kolozsváron napilapot árusító rikkancs visszhangos kiáltása is: „Igazság! Igazságot vegyenek, olcsó az Igazság…!” A zsurnál fogalom tarkaságába persze sok minden belefér, olykor még maga az igazság is. És hogy miről szóltak a hírmagyarázatok, kommentárok, jegyzetek anno? – Van még olyan, aki azokat olvasta, a kevésbé idősek viszont csak könyvtárak tárlóiban lapozhatják fel a mára sárgára érett nyomtatványokat. Emlékszem, az újságírók világát valamiféle misztikus burok lengte körül, a megkülönböztető népszerűség fénye, a látszólag mindenhez való hozzáértés kivételesnek tűnő képessége; egyszóval: valamiféle settenkedő differenciáltság az átlagos halandóktól. És úgy áll a szénám, hogy mára az Olvasat Zsurnál rovatába akár magam is megfogalmazhatok valamiféle valódi szenzációt az igazság mindenhatóságáról, már ha követni is szeretném a történések homályba vesző egykori jópéldáit. Igaz, az ezt kiváltó öröm pillanata még nem minden. A lehetőség mellett szükség lenne valami frappánsan megírható egyedi ötletre is, valami sosem hallott kerek kis epizódra, netán dallamos etűdre, ha már nyitva áll előttem az aranykapu. Ámde meg kell vallanom – és az igazsághoz ezúttal hozzá tartozik –, hogy most, amikor a helyzet lehetővé teszi, és szinte villódznia kellene az egymást túllicitáló helyzetképeknek, semmi, de igazán semmi lejegyzésre érdemes közölnivaló nem jut eszembe. Pedig a jószándék megvolna hozzá, ceruzám végét így is igazán formásra harapdáltam már, ám ez egyelőre vajmi kevés vigasz, lyukas gondolattal pedig nem lehet az olvasó színe elé odaállni. Hiszen az írás nem olyan jellegű teremtőművelet, mint a rajzolás, ahol rátekintve a fehér papírra a vonal máris fohászkodva mutatja magát: húzzál csak, húzz meg bátran, hisz erre várok oly régóta már. És valóban, épphogy csak elindulni kell, a kibontakozó rajzszövevény természeténél fogva értelmes formarendszerré érik össze, úgy is mondhatnám: a születő szerkezet lépésről lépésre felépíti önképét. Megy minden magától. S minthogy az alaki formák világában járunk, akár epikusnak minősíthető tartalom hiányában is érvényes mindez – éljen az absztrakció! –; sőt ezúttal még agy-tornászni sem kell, csupán odafigyelni az ösztön megbízható, halk suttogásaira. Életre kel a vonal, nekiiramodik és könnyeden végigfut a saját sorsa által kijelölt medrében. No, de az írás, az mégiscsak valami egészen más, hiszen a rajzoláséhoz hasonló eljárás alkalmazásával értelmetlen dadogás születne, és a rációval járó rend hamis mítoszai öltenének testet dadaista masszává összeállva, ha értelem nélkül keverednének az összefüggést nélkülöző szavak. Itt nem áll fenn az a lehetőség, ami képteremtés közben kínálkozik, mármint, hogy akár fejjel lefelé is átfordíthatjuk a művet, amivel merőben új struktúra tárul szemünk elé felfrissült arculattal, újabb megoldásokat nyitva a sejtszerűen tovább formálódó alakzatok előtt. Meg aztán az írás ihletváró pillanatainál, ha akkor és ott épp nincs jelen a szellem, csupán a hűvös szellemtelenség érvényesülhet, mi pedig forgathatnánk kedvünkre bármely irányba levélpapírunkat vagy számítógépünk billentyűzetét, a helyzet garantáltan nem váltana semmiképpen jobbra. S mi tagadás, én e pillanatban épp ilyen kényelmetlen helyzetben őrlődőm íróasztalom mellett gunnyadva. Ám ha már a helyzet így alakult, ahogy imént beismertem, a kínos állapottal meg kell békélnem, hiszen ismétlem: nincs fikarcnyi ötletem se, amiről lejegyezhetnék arra érdemesen néhány sort. Pedig elképzelhető, mennyire jó érzés a múzsák csókjai közepette és a mennyei sugallat fény özönében szinte megállás nélkül kopogtatni a betűk műanyagra préselt apró kis monogramjait; közben másra sem figyelve, mint arra a sejtelmes elrendelésre, ami a mögöttem levő térből egy láthatatlan valaki hangjain árad felém. De ő, amint azt megtapasztalhattam, ma nem keresett fel. Eszerint fölösleges is volt várnom az ihlet feloldozására. De mentségemre: van alternatíva, hisz odalenn vár a festőműterem, ahol a türelmetlen vonalak eddig valósággal toporzékolhatnak elfojthatatlan lenni akarásukban. Igen, talán még nincs minden veszve, eredményesebb volna, ha ott próbálkoznék. És most kapcsolok: tán félreértettem a mai nap sorshelyzetét, és azért gyötrődtem ennyit, mert láthatatlan valakim ma nem is itt az íróasztalomnál, hanem ott a műteremben várakozott rám.

Árkossy István