Befogadtam hurutkát a fülembe. Már egy ideje dübörgött, dörömbölt, hogy hahó, itt vagyok, de azt hittem, csak pofátlankodik velem.

Kezdetben, évekkel ezelőtt nagyon magányosnak éreztem magam. Tudom, hogy én is hibás voltam, ismerjük, milyen ez. Kiállhatatlan a természetem. De mégiscsak, akármilyen nyavalyákkal születik az ember, nem jó egyedül, jólesik, ha megölelik néha. Vagyunk így páran, nem mindenki szereti a társas magányt.

Aztán változtak a dolgok. Társas magányból társasjáték lett, a színes bábuk lépésenként osztották a kisebb nagyobb haláltusákat. A szerencsekártya útmutatói szerint nekem rendszerint elölről kellett kezdeni mindent. Vannak sikeres típusok, akiknek valahogy mindig az utolsó előtti rubrikába szól a jegyük. Hát, ez nem én voltam. A sorscsapások özönvízként tolulnak a szerencsétlenek nyakába. Ha a célhoz értem, akkor biztosra vettem, hogy mindenki utolér. Ismerik azt az érzést, amikor a cél előtt mindenki leelőz? Na, én ezért nem játszom többet társasjátékot.

Veszteni igenis rettenetes érzés. Nem ad erőt, ahogy sokan prédikálják, sőt, térdre rogyasztja az embert, bírjon csak felkelni, ha egyáltalán. Tanulságosnak sem mondanám, tanulni csak abból lehet, amihez konyítunk is valamicskét. Addig gyakoroljuk, amíg sikeresek nem leszünk. Én azt mondom, ha valami nem megy, legjobb, ha már az elején abbahagyjuk. A vesztesekből nem lesznek győztesek, és az utolsókból sem lesznek elsők, ahogy a mondás tartja, ez egyszerűen hazug képmutatás. A vesztesek pórul járnak, dacolnak, majd szomorkodnak, és jön a nagyhalál. A társasjátékban ilyenkor húzzuk a kiesett a játékból kártyát.

Így jártam én is nem olyan rég a kártyaasztalnál. Mármint, ahol a társasjátékokat űzzük, ha esetleg pontosítanom kell az érthetőség kedvéért. Persze, minden játék véget ér egyszer – és ha maradunk a képzeletbeli szalon helyszínén, ez esetben is félrevonultam egy rumos teával a füles fotelbe, és elidőztem a gondolataimba burkolódzva.

Hát nem megint elkezdett kerülgetni a magány! Megint belopódzott! Járkált fel s alá, körbetáncolt engem, a pokrócos embert, és kínozni kezdett.

Türelmetlenkedtem is, életem során már sokadszor. Miért nem hagy békén az a szörnyeteg? Miért jön utánam? Mit akar tőlem?

Rájöttem, hogy szerelmes belém. Ő legalábbis biztosan, mert mióta élek, nem hagy békén, folyton a nyomomban jár, és még kedveskedik is, kisebb ajándékokkal hízeleg nekem. Mint például ez a hurutka.

Cuki kis jószág. Már a nevében is benne van. Fülkürthurut. Én csak úgy becézem, Hurutka. Ez a csöppség, mi belefészkelt a fülembe, akkor látogatott meg először, amikor visszaédesgette magát a magány. De ő nem ért rá velem foglalkozni egész nap, főleg nem éjszaka, mikor nálam még nagyobb veszteseket kínzott, még az öngyilkosságba is belehajszolta szegényeket, na akkor küldte ezt az ajándékot nekem, a Hurutkát. Gondolom, az volt a célja, hogy emlékeztessen a kapcsolatunkra éjjel-nappal. Juj, de furcsa volt először meghallani azt a dübörgő hangját! Este szépen megágyaztam, lefeküdtem, vízszintesbe helyeztem magam, és akkor, egyszer csak! Tám, tá tám, tá tám…Épp, mint a szívverés. Ütemes dobogás a bal fülemben. Mellé kellemes sustorgás, olyasmi, mint gyerekkorunkban, amikor elhitették velünk, hogy a kagylót a fülünkhöz tartva halljuk a tenger morajlását, és a fülemhez tartva hallottam is valami effélét. Már akkor sem hittem el, hogy ez igaz, most se, de a Hurutka kárpótol engem, az ő sustorgása, nem is csak a tenger, az óceán morajlására emlékeztet. Milyen szép! Ha nem az én fülemben énekelne, sustorogna és dörömbölne, kitüntetném előadóművészi díjjal, de miután az én fülemben teszi ezt, néha inkább idegesít. Pontosítok, ijesztget. De! Amikor lüktetve adja hozzá a ritmust… hát, tulajdonképpen, nem is olyan borzalmas. Azt kell hogy mondjam, kifejezetten megnyugtató. Sőt, ha jobban belegondolok, örömmel tölt el, mert végre nem vagyok magányos! Hiszen egy szívdobbanás kísér el engem, bármerre járok. Rájöttem, hogy mégiscsak szerencsés ember vagyok. Hurutka itt marad velem. Ha egyedül érzem magam, mi olykor megesik, pár másodpercre ledőlök, és Hurutka már ott is van! Sustorog, dobog. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem!

Ha valaki magányosnak érzi magát, azt ajánlom, keressen egy jó kis huzatot, és álljon bele a közepébe, ott, ahol a legjobban húz. Biztos vagyok benne, hogy megérkezik vele együtt Hurutka is. De ennek van egy fontos feltétele. Kicsit magányosnak kell lenni, enélkül nem megy! Erre pedig születni kell. Ha esetleg bizonytalan abban, magányos-e, már aki Hurutkát akar beszerezni, kezdjen bele egy jó kis társasjátékba, és ha a cél előtt vesztegelni kezd, akkor irány a huzat!

Tallián Mariann