Toszkána azúrkék ege alatt, Prato közelében magasodik Poggio a Caiano kastélyparkjának ékes dísze, a Medici-villa. Valódi reneszánsz időkapszula ez. Ión oszlopsora és timpanonnal koronázott portikusza X. Leo pápa szalonjába vezet, ahol az ezerötszázhúszas esztendők történelemillata kering, és messze tűnt évszázadok lélegzenek. Fent, pompásan boltozott mennyezete maga az égi paradicsom, lent, csillogó padozata annak tükröződő földi mása. A bejáratot díszítő félköríves lunettában pedig, jó magasan, Itália legkülöncebb manierista mesterének, Jacopo Pontormónak a freskója világít, amelyen a festő e remekművével a politikai kudarcok utáni száműzetésükből látványosan visszatérő Medicieknek kívánt ecsetjével hízelegni. Ovidius Átváltozások eposzából átvette a két szerelmes hős, Vertumnus és Pomona mitologikus alakját, őket a természet folyamatos megújulásának visszatérő szimbólumaival keretezte – zöldbe boruló lombozatokkal, öreg babérfatörzsből kihajtó rügyező hajtásokkal, kertészekkel és szép kertészlányokkal, vagyis a Medici szellemiség folyamatosan megújuló értékteremtésének metaforikus jelzéseivel – e napjainkban is pompázó freskó vakolatán.
A Mediciek ízlése mindig is a műpártoló ínyencek jóérzékével áldozott a művészetek oltárán a szépnek, a talentumoknak, így az sem csoda, hogy a virágos reneszánsz kiváló mestereinek nyoma majd mindenhol felbukkan, ahol a sikeres patríciuscsalád tagjai jelen voltak. Ezt a látványos, Giuliano da Sangallo tervezte példaként magasztalt reneszánsz palotát is még Lorenzo de’ Medici il Magnifico építtette, de a díszítések már fia, X. Leo pápa, Giovanni de’ Medici idején kerültek a falakra.
Pontormo különleges megtestesítője a „kifutó” reneszánsz művészszemélyiségeket felváltó mestereknek, ami azt is jelzi, hogy minden új korszak nemcsak új eszméket hozott magával, hanem vele együtt a változó szemléletet teremtő művésztípusok is megjelentek. Ők azok a melankóliára, depresszióra hajlamos, neurotikus lelkületű alkatok, akik különösek, szeszélyesek, rigolyások, kiszámíthatatlanok, akiknek minden megbocsátható, és akikről meggyőződéssel állították, hogy ha nem ilyenek volnának, tán nem is lehetnének valódi művészek. Figyeltek rájuk. Beszéltek róluk. S habár Pontormo csodagyerekként Leonardo-tanítvány volt, már serdülőként megkérdőjelezte a „maniera perfetta”, a „klasszikus nagyok” kánonjainak örökérvényűségét, és saját útján elindulva a megnyújtott alakok, a csavart mozdulatok, a kromatikus disszonancia vagy az expresszív kifejezések és az aszimmetrikus feszültségek mestereként a manierizmus úttörőjévé emelkedett. Pedig nem sokkal később ezt a stílusirányzatot a klasszikus festészet dekadenciájának minősítették, ami annyit jelent, hogy pusztán a reneszánsz és a barokk közötti átmenet folyosójának tekinthető. Ámde mégis akkora szellemek tartottak ki formarendszere mellett, mint El Greco vagy Parmigianino.
Pontormo extrémitásairól említik, hogy olykor megzavarodott, búskomor klinikai esetnek tűnt, aki magánhóbortjainak élt, s így érezte jól magát. Bár a Mediciek kegyeltje, de nincstelenként tengődött. Vasari látta a házat, amit a festő magának épített végtelen nyomorúságában. Szedett-vedett lakról beszél; abba a szobába, ahol aludt és dolgozott, rozoga falétrával kellett felmenni, aztán kötéllel felhúzta, hogy senki ne követhesse őt, és ne zavarják gondolataiban. Magányossága nem egyedi eset. Róla írták: „azzal bosszantotta az embereket, hogy csak akkor és csak annak dolgozott, amikor és akinek a kedve tartotta, s csakis saját képzeletét követte. Így gyakran előfordult, hogy ha felkereste egy-egy nemes ember, aki művet szeretett volna tőle, […] elutasította őt, miközben képes volt a világon bármit megcsinálni nyomorúságos áron valami alacsony származású, közönséges embernek. Jacopo mértékletes és udvarias ember volt, bár öltözködése és életmódja sanyarú. […] Annyira félt a haláltól, hogy nem bírta elviselni, ha említették előtte. Soha nem ment ünnepségekre, vagy olyan helyekre, ahol sok ember gyűlt össze, nehogy belekeveredjen a tömegbe; minden képzeletet felülmúlóan magányos volt.” Halála előtt három évig, 1557-ig, azonban különös szokása lett, rendszeresen naplót írt mindenről, ezzel tárva ki az utókor előtt személyisége titkoltnak hitt eseménytárát. A jegyzetoldalakon itt-ott rajzok is megvillannak, hol szöveg közt, hol margóra szorítva, imígyen gazdagítva az időmarta diárium lapjait. Ezt írta: „Szerdán befejeztem a puttót. Egész nap görnyedeznem kellett, úgy, hogy csütörtökön fájt a vesém. Pénteken aztán a fájdalomtól eltekintve is rosszkedvű voltam és nem éreztem jól magam. Aznap este nem vacsoráztam, és 29-én reggel megcsináltam a nagy alak, Szent Lőrinc kezét és fél karját, valamint térdét és lábának azt a részét, amelyen kezét nyugtatja. Ez az említett pénteken volt, s a mondott estén nem vacsoráztam. És nem ettem szombat estig, amikor is 10 uncia kenyeret ettem két tojással és borágó-salátával.”

Viszont éppen a magányosság ellenpéldája volt Pontormo inasa és annak műhelytársai is, akik viselkedésükkel felháborították a polgárokat, miután mindenkivel kötekedtek. „Azon a címen, hogy filozófusok módjára élnek, úgy éltek, mint a disznók és a vadállatok, soha nem mosták meg sem kezüket, se arcukat, se hajukat vagy szakállukat. Nem takarították házukat, és ágyukat sem tették soha rendbe, legfeljebb kéthavonta egyszer. Asztalaikat a képeikhez készített vázlatokkal terítették le, s csak palackból és korsóból ittak. És ezt a szánalmas, hebehurgya és feje tetejére állított életformájukat a világ legjobb életmódjának tartották.”
De ellentétként a tisztaságmánia is megtalálta a maga fészkét olyan kiválasztott lélekben, mint például Giovan Domenico Cappellino. Őt a rend kísértette betegesen; a szálló por kiborította, palettáit elzárta, hogy porszem se érje; még a székeket sem volt szabad a szobában megmozdítani, merthogy az is porral járt. Ha inasa elkísérte, annak egyszerre kellett lépkednie vele meghatározott távolságból. És amikor anyja elcsúszott a sárban, bizony fel nem segítette, olyannyira félt a szennyeződésektől. Egyik alkalommal pedig erős fejfájás gyötörte, s arra gyanakodott, hogy a szobájába besütő napfény lehet az oka, ami a falról visszaverődve súlyosan árthat neki, így aztán sietve eladta házát, s más otthont után nézett.
Sőt, Michelangelo is beillik a sorba, hiszen napokon keresztül le sem vette ruháját, rossz arcú és rossz szagú volt, csizmástól aludt, és olykor étkezni is elfelejtett. Önnön lénye is kiborította, egyik levelében erről így tesz említést: „Szegény ember vagyok, s alig van érdemem, a művészettel küszködöm, melyet Isten nekem adott, s szeretnék addig élni, amíg lehetséges. […] A festészet és a szobrászat, a munka és a jóhiszeműség tesz tönkre, s helyzetem egyre rosszabbodik. Jobb lett volna, ha már fiatal koromban elmegyek kanóccsinálónak. Nem lenne ilyen csüggedt a lelkem. […] Azt fogod mondani, hogy öreg és bolond vagyok, de erre azt felelem, hogy az egészség megőrzésének s az aggodalmaktól való szabadulásnak nincs jobb módja az őrültségnél.”  
Persze a különcség a szertelenség sokféle formájában megnyilvánult, erre a máig igencsak becsült itáliai rézmetsző, Giovanni Battista Piranesi példája is beszédes lehet. Egyik építész barátja jellemezte őt ekképpen: „Piranesi természete minden tudással dacol; eszméit zavarosan adja elő, indulatos, fantasztikus kifejezéseket használ. Mindig csak a velencei mellébeszélést hallani tőle, soha semmi határozottan vagy alaposan megemésztett dolgot. Így aztán egy negyed óra alatt rosszul leszel a társaságában.”
A művészek, a Szaturnusz jegyében, mint egy Bruegel- vagy Bosch-kép zavarodott szereplői, egyszerre tolták minden irányból a nonkonformizmus pazar színekben játszó szekerét. Igaz, ők csak a munkájukért éltek; hamar és mindentől kiborultak, volt, akit a gyermeksírás irritált, mást a köhögés, mást a villámlás, mást a harangkondulás, de volt, akit a gregorián hangzás. Megesett, hogy egyesek sosem találták meg helyüket igazán az életben. De élettelen remekműveikkel azért csak megajándékozták az élőket és a szépművészetet is.

Árkossy István