Tizenöt évvel ezelőtt egy katolikus hetilap szerkesztőségében dolgoztam, oxigénpalackkal alámerülve az egyházi élet túlnyomórészt nem szépirodalmi tengerében, mi több, óceánjában. Akárhogyan is, stílusgyakorlatnak hasznos volt, de számos eset bizonyítja, hogy nem szabad tartósan zsurnalisztának maradni, mert az legyilkolja a költőt. Például Bella István egy csepeli üzemi lap, a Magyar Papír szerkesztőségében gályázott, százával gyártva a cikkeket, és azután sikerült időben kiszakadnia, hogy megmentse a versíró képességét-kedvét.

Katolikus újságíróként hetente öt-hat cikket és röpke tudósítást állítottam elő a tizenhat oldalas újságba, főszerkesztő-helyettesi útmutatás mellett, és munkám dandárját a helyi vonatkozású témák adták. Olyan érdekfeszítő és emelkedetten lírai eseményekről fogalmaztam kötött terjedelmű szövegeket, mint például a tápióbicskei templom kapuján az új kilincs megáldása, a debreceni esperesi kerület hitoktatóinak továbbképzési találkozója és hasonlók. Huszonöt perces szintidőre ezerkétszáz leütést kanyarintottam arról, hogy száznegyven kiló galambkakát távolítottak el egy alföldi templom harangtornyából, s a világtörténelemben első pápaként XVI. Benedek elhelyezett egy vallásos posztot a Twitter közösségi oldalon… Huh, most, hogy e hajdani írásműveimet felidéztem, lelki erősítés céljából muszáj odamennem a hűtőszekrényemhez, hogy töltsek egy pohár tokaji sárgamuskotályt.

Egy nyugalmasabb szerkesztőségi délután a világhálón böngésztem, és felfedeztem, hogy a horvát határ közelében, a Nagyatád melletti Görgeteg faluban lakik az ország legidősebb aktív plébánosa, a kilencvenegyedik életévében járó Lajos atya. (Ismétlem, ez tizenöt évvel ezelőtt történt.) Belém villant a gondolat: milyen érdekes lenne interjút készíteni ezzel a pappal, mennyi kiváló története lehet, mekkora élettapasztalata! Egy ilyen ember afféle élő történelemkönyv, és meg kell becsülnünk, amíg köztünk van. Egyenesen a főszerkesztőhöz mentem interjús felhatalmazásért, és ő szokatlan módon (kimondottan sunyi, akadályozó, rosszindulatú főnök volt) azonnal rábólintott: megrendelt egy teljes kolumnányi, azaz tizenötezer leütéses nagyinterjút.

Nosza, telefonon időpontot egyeztettem Lajos atyával, aki nagyon készségesnek mutatkozott. Öt nappal később vonattal (dombóvári átszállással négy órán keresztül…) elzötyögtem Nagyatádra, onnan pedig Volánbusszal megérkeztem a tizenöt kilométerre lévő Görgetegbe. Lajos atya szeretettel fogadott. Apró, madárcsontú aggastyán volt, és 1947 óta, vagyis megszakítás nélkül hatvan esztendeje a falu plébánosa. Következésképpen a település összes, hatvan évnél fiatalabb katolikus lakóját ő keresztelte, illetve nem volt olyan katolikus házaspár, akiket nem ő adott össze. Lajos atya a falu nagypapája. Kérésére igazoltam magam: megmutattam a katolikus újságíró igazolványomat. Beszélgetésünk során öt perc alatt kiderült, hogy demenciában szenved: bármiről kérdeztem, múltjából folyton ugyanazt a két-három, ráadásul lapos történetet adta elő. Egy óra elteltével beláttam, hogy ennek így nincs értelme – abban maradtunk, hogy másnap, vasárnap délelőtt visszatérek, és vele tartok a szentmisére. Sőt, mivel a paphiány miatt a szomszéd falut is ő látta el, majd oda is elkísérem. Még azt is felajánlotta, hogy én legyek az alkalmi sofőrje.

Az éjszakát egy nagyatádi szállodában töltöttem, saját költségen. Másnap a megbeszélt időben (megfelelő buszjárat híján több kilométert gyalogolva) megérkeztem a görgetegi plébániához, kezemben egy vastag könyvújdonsággal, amelyet az öregnek akartam ajándékozni. A kánikula miatt fehér lenvászon inget és hosszú szárú vászonnadrágot viseltem. Lajos atya szigorú arccal a csukott kapuban állt, a kerítésen belül. Köszöntem neki, ám ő nem viszonozta, hanem rám förmedt: „Na, mutasson egy igazolványt! Azt se tudom, ki maga!” Ismét elé tartottam az újságíró igazolványomat. Mire ő kiabálni kezdett: „Mit akar tőlem? Én jóban vagyok a helyi rendőrrel! Itt lakik a szomszédban a rendőr!!!” E pillanatban oldalról egy százhúsz kilós görgetegi férfi közeledett felém, ökölbe szorított kézzel: „Mit akar a papunktól?” – bődült felém. Mögötte egy otthonkás asszony lépdelt, és ellenségesen felém kiáltotta: „Maga itt könyvet árul, vagy mi?” Ezen a ponton lemondtam a nagyinterjúról… „Isten megáldja” – mondtam Lajos atyának, és Nagyatád felé iszkoltam a lincselés elől.

Másnap, hétfőn délelőtt a főszerkesztő a szobájába hívott. Megtudtam tőle: Lajos atya telefonon feljelentett, hogy „egy szál gatyában betörtem a plébániára, és nem voltam hajlandó igazolni magam”. Ez büntetést kíván, mondta a főszerkesztő. Botrányokozásért két hétig egyetlen írásom sem jelenhetett meg a katolikus hetilapban.

Zsille Gábor