Miután meghaltam, eszedbe jutok néha? Ne kérdezd, miért épp most hozakodtam elő ezzel! Nem készülök megölni magam, és halálomon sem vagyok. Amúgy nem ritka ez, máskor szintén eszembe jut, hogy egyszer vége lesz ennek is, és lehámlik a létről, ami addig voltam. Úgy pergek le a semmi pereméről, mint arról a romos házról a vakolat. Tudod, melyikről beszélek? Arról a sárgáról az erdő közepén. Kúria lehetett egykor, de most már csak romhalmaz, néhány féreg él a repedésekben, ha telefonnal bevilágítok, előmásznak. Gondolom, éjszakánként hajléktalanok vernek tanyát a leomlott téglafalak között, főként nyáron, mert olyankor nincs esélye annak, hogy alvás közben kihűlhet a testük.

Egyszer láttam egy halottat, akiről azt mondták, hajléktalan volt. Pontosabban csak a lábát láttam kilógni a fekete lepel alól. Óvtak, ne nézzem meg az egész testét, mert azt szétvágta a vonat. A lábáról kissé lecsúszott a cipő. Barna, kopott lábbeli volt, úgy gondolom, nem az internetről rendelte a viselője, inkább kapta valakitől, akinek már nem kellett. A hajléktalan aztán még évekig használta. A baleset után elmagányosodott a cipő, mert a hajléktalannak, akit szétvágott a vonat, többé már nem volt rá szüksége.

A sárga, romos házban most éppen senki nem lélegzik, vagy csupán nem látom, mert a növények is lélegeznek, csak azt az emberi szem nem észleli. Nincs mellkasuk, amely le és fel mozogna. Az emberek oxigént lélegeznek be és szén-dioxidot lélegeznek ki, míg a növények (napfényben) szén-dioxidot szippantanak be és oxigént bocsátanak ki. De éjszaka ez éppen fordítva van a növényeknél, olyankor kicsit hasonlítanak az emberekhez. Talán ilyenkor nekik is van kopott barna cipőjük, és meghalnak, ha a vonat elé kerülnek. A sárga romos ház nagyon messze van a vasúti sínektől, de közel van a Balatonhoz. József Attila a sínekhez és a Balatonhoz is közel volt, amikor meghalt. Láttam véres ingét a házban, ahol sok érdekes dolgot mesélnek a turistáknak a költőről, aki zseni volt, és szanatóriumban kezelték. Elolvastam a könyvet, amit József Jolán írt a testvére életéről. Ültem a fotelban, és néztem, ahogy az ablakpárkányon masíroznak a kicsi József Attilák. Mentek Öcsödről Balatonszárszóra. Gyalog, nem vonattal. Repülőgép nem járt Öcsöd és Balatonszárszó között, de ha lett volna menetrendszerinti járat, József Attilának akkor sem futotta volna rá.

Futnak a gondolataim, szanaszét terjednek a világban, mint a koronavírus. A saját gondolataimra általában úgy tekintek, mint komoly, öltönyös férfiakra, s csak ritkán ötlenek eszembe rózsaszín tüllszoknyás kislányokként. Nem tudom, miért férfiaknak képzelem őket, hiszen nő vagyok, s talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a gondolataim is szerves részei az egészemnek. Ha pedig ez egy egyszerű egyenlet, akkor a nőnemű testből, közelebbről női agyból csakis X kromoszómájú gondolatok születhetnek. Ez nyilván butaság, de engem nem érdekel, mint ahogyan az sem, ki gondol majd rám a halálom után, és ki nem. Persze ez nem igaz, csak azért írtam ide, mert ez a félmondat passzolt az előző félhez. Valójában nagyon is izgat, mi lesz azután, hogy meghalok. Például hogy gondolsz-e majd rám? S ha igen, mit mondasz majd rólam a temetési beszédben, vagy mit írsz a nekrológban? Gondolom, kicsit káromkodsz majd, amikor azt kérik, félórán belül legyen kész. És akkor majd próbálod felidézni mindazt, amikről korábban beszélgettünk. Keresed az ütős mondatokat. Javaslom, akkor vedd majd elő ezt az írást, és csak olvasd fel. Hidd el, mindenki sírni fog, vagy éppen nevetni – de az biztos, hogy megspórolsz egy fölösleges munkát.

Szóval, miután meghaltam, eszedbe jutok néha? Legalább akkor, amikor ezeket a sorokat olvasod?

Döme Barbara