Gyerekkoromban gyakran elképzeltem, hogy a tengerparton nyaralok. Sőt mi több, szeptemberben rendszeresen meg is írtam az év eleji fogalmazásban, milyen szép volt a nyarunk, ugyanis a családommal külföldön kirándultunk. A valóság azonban az volt, hogy még a Balatonig sem jutottunk el a szüleim szerény fizetéséből.

Az iskolában, ahová két testvéremmel együtt jártam, sok jómódú család gyereke tanult, akik előtt szégyelltem, hogy mi szegények vagyunk. Elég jó fantáziával áldott meg a teremtő, így időről időre kitaláltam olyan történeteket, amelyekkel az osztálytársaim előtt fent tudtam tartani annak a látszatát, mi sem élünk rosszabbul, mint ők. Vendégségbe sosem hívtuk őket. Hogy miért volt szükség a valóság elferdítésére? Mert a gyerekek kegyetlenek, csúfolják a gyengéket meg azokat, akik kilógnak a sorból. Bár szerény körülmények között éltünk, édesanyám mindig figyelt arra, hogy szép ruhában járjunk iskolába, és ha kellett, kölcsönt vettek fel, hogy minket elengedhessenek az osztálykirándulásokra. Ők is tudták, ha ezekből a programokból kimaradunk, az osztálytársaink kiközösítenek minket. Emlékszem, hogy édesanyám járta az üzleteket olcsó méteráruért, aztán abból a szomszéd néni varrt nekünk ruhákat, mert neki varrógépe és divatmagazinja is volt. Mennyire utáltam a ruhapróbákra járni, arra gondoltam, mi miért nem vehetjük meg a dolgainkat a boltban, mint a menő osztálytársaink. Aztán egyszer a rokonok meghívtak minket Debrecenből Budapestre, és az egyik nagy áruházban vettek nekem és a két testvéremnek egy-egy kabátot ajándékba. Rózsaszín dzseki volt, mindenki csodálta az iskolában, pláne, amikor kiderült, hogy Budapesten vettük.

Nem volt rossz gyerekkorom a nehézségek ellenére sem, és amiatt sem panaszkodtam soha, hogy nem tudtunk nyaralni vagy különórára járni. Ezeket a dolgokat én mind az olvasással pótoltam. A könyvtár szomszédságában laktunk, mindent elolvastam, még azokat a könyveket is, amelyeket a raktárban tartottak. Így lett egy saját, vagy inkább sajátságos világom. A húszéves osztálytalálkozónkon a volt osztályfőnököm azzal szólított meg, hogy én mindig fura gyerek voltam. Sejtem, mire gondolt.

Szóval nagyon sokáig nem tapasztaltam semmit a nagyvilágból, pedig gyerekként nagyon vágytam volna utazni, szerettem volna látni a Balatont, amiről az osztálytársaim annyit meséltek. Aztán egyszer egy rokonunk kölcsönadta a balatoni kis nyaralóját, s végre megcsodálhattam a helyet, amiről annyit ábrándoztam. Varázslatosabb volt, mint amit elképzeltem. Akkor megfogadtam, felnőttként jó sokat dolgozom majd, hogy legyen pénzem egy balatoni nyaralóra. A Jóisten kegyes volt hozzám, és 2018-ban vásárolhattam egy csopaki kis lakást. Édesapám épp abban az évben halt meg, így már nem tudtam neki elújságolni a nagy hírt, de édesanyámnak meg tudtam mutatni. Amikor először végigbicikliztem a csopaki partszakaszt, arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy innentől ebben a környezetben tölthettem az életem egy jelentős részét. Bevallom, azóta sem telik el úgy nap, hogy hálát ne adjak a gyerekkori álmom beteljesüléséért. Imádom a Balatont, ahogy ezernyi fénytű szurkálja a víztükröt, a nádasból kiszűrődő madárhangokat, a kikötőt, a lángost, a balatoni palacsintát és mindent, ami ehhez a helyhez köthető.

A napokban nagy selejtezésbe fogtam, kidobáltam azokat a ruhákat, amelyek évek óta nem voltak rajtam. Kezembe akadt egy rakott szoknya, ami épp olyan, mint amit annak idején édesanyám hordott. Becsuktam a szemem, és láttam magam előtt azt a negyvenkilósan is végtelenül erős asszonyt, aki mindent megtett a három gyerekéért még akkor is, amikor egyedül maradt. Tudom, hogy arra az egyetlen családi balatoni nyaralásra is hitelt vett fel, csak hogy mi eljuthassunk oda, ahová előtte ő sem jutott el soha. Néztem a rakott szoknyát és arra gondoltam, ha eljön az idő, minden édesanyának járna egy saját luxuskikötő ott fenn, a Mennyországban, de az enyémnek különösen. Azóta minden este azért imádkozom, hogy ezt is adja majd meg neki a Jóisten.

Döme Barbara