Az ima vagy imádság egy felsőbb lénnyel való kommunikáció. Az ima lehet egy ének, beszéd, tánc, vers vagy bármi, amit annak tartunk. A világ minden népe imádkozik. Bár sokan csak akkor fordulnak imával a Fennebbvalóhoz, amikor baj van, csak akkor rebegnek egy jajjistenem-et, vagy egy hálistennincsnagyobbbaj-t, mikor nem tudnak már mit mondani. És valóban, így lehet, amikor már elfogynak a szavak, vagy nem látszik a kiút, a láthatatlan felé vezetnek a gondolataink. Egy igehirdetőtől hallottam, hogy az intenzív osztályon nincsenek hitetlenek. Talán igaz lehet, talán valóság, hogy az élet utolsó pillanataiban, amikor már nincs velünk senki, akkor sem, ha vannak körülöttünk, Istenhez fordulunk. Persze, rá lehet vágni, hogy ez badarság, és nem is így van, de a valóságot csak a megtapasztalás során tudjuk meg. A vallásainkban már teljesen letisztultan megtanulhatjuk, hogyan kell imádságot mondani, míg korábban a jól megfogalmazott betanult imákat mondták, mára egyre gyakoribb, hogy csak a saját szavainkat használjuk, kérünk, hogy adassék. Megtanuljuk, miként kulcsoljuk össze a kezünket, térdepeljünk, és hosszasan lehetne sorolni a szokásokat. Gyakran meg is feledkezünk arról, hogy ezek valóban csupán szokások, hiszen bármilyen cselekedet közben mondhatunk imát, akkor is, ha az nincs úgy felépítve, ahogyan a könyvekben írják. Mert bizony, bár sokan nem tudják, az ima helyes menete is le van írva. Mennyi legyen benne a hála, mennyi a kérés, hivatkozás, visszautalás az Igére, helyes megszólítás stb. Én őszintén hiszem azt, hogy ezek a külsőségek, pózok semmit nem határoznak meg, ahogyan az én hitem szerint a helyszín sem. Nem hiszem, hogy Isten, vagy ki minek szeretné hívni, a templomban jobban jelen van, mint egy konyhában vagy egy kertben. Miért is volna, hiszen Mindenható, mindenhol jelen lévő, mindent halló. Nincs olyan hely, ahol jobban vagy kevésbé látna, vagy figyelne ránk, legjobb példa erre maga Jézus, aki istállóban született, nem palotában. Aki egyszerű életet élt, nem fényűző módon. Az ima a zörgetés, amitől megnyílik az ajtó, amitől tovább tudunk haladni.

Mindig úgy gondoltam, a versek imák. Kapcsolódások, Istenhez indulnak és tőle erednek, átszűrődnek a szerzőn. Rengeteg imaverset ismerhetünk, de így a magyar költészet napja közelében nekem Jókai Anna, Ima Magyarországért című imaverse jutott eszembe. Egy olyan vers, ami eleinte, amikor az emberekhez került, szinte lángra lobbantotta nem csupán az országot, de a nemzet nagy részét is. Egy olyan vers, amit a szerző jelenlétében, szinte reszkető hanggal adtam elő, pedig sok éve versmondó voltam már. Ezt a verset kőbe vésték, ki tudja, hány példányban jelent meg, hiszen a hivatalos kiadásokon kívül az emberek küldték egymásnak levélben, másolták, olyan volt, mint valami nagy titok. Jókai Anna önvallása szerint, ezt az imaverset egy lélegzet alatt írta meg. Ez a lélegzet volt az Istentől eredő sugallat, ami kikerült az emberekhez az alkotón keresztül, aztán imaként újra szárnyra kelt, vissza Istenhez. Én ezzel a verssel ünnepeltem a magyar költészetet idén, ebben a csöndes évben.

Lőrincz P. Gabriella