Noha valódi örömünnepet jelent egy világra jövetel napjára visszatekinteni, ám az eltávozás több tekintetben ennél jóval szélesebb figyelmet érdemlő esemény lehet egy halandó életútján, hisz amíg a földi betoppanás előtt még a nemlétezés, az ismeretlenség üressége lebeg, addig a szomorú esemény akár csodálatos teljesítmények epilógusát, számvetését, méltánylását jelentheti, hacsak éppen nem valamiféle rosszemlékű kárhoztatásról esik szó. A pattanó rügy is épp csak igazolja a foganatot, az igazi csodák a termés idején válnak valósággá.

Michelangeloról annyit írtak az idők során, sőt, már életében is, mint a művészetek több kiválóságáról együttvéve, és visszatekerve az időspirált, a feljegyzések között számtalan érdekes történés lapul; ezeket megsárgult papírlapok, levéltárak, múzeumok, különféle gyűjtemények őrzik, hiszen a Gutenberg-galaxis betű-csillaghalmaza az, ami leghitelesebben árulkodik tovatűnt időkről, újra átélhetővé varázsolva az egykori valóságot.

Az egyetemes szobrászat heroikus mesterét már életében kivételes tisztelet övezte, üstökös volt a középkori égen, de persze neki is épp úgy megvoltak az ellenlábasai, haragosai, irigyei, mint bárki másnak; korszakos szellemét áskálódók és törpék igyekeztek palackba zárni, sikertelenül. Hosszú élettel áldotta meg sorsa. Még nyolcvankilenc évesen is teremtett, s bár utolsó évében egészsége láthatóan megromlott, napi munkájából ragadta ki a halál. Uralkodó pápák egész sorát megélte, akik igencsak sűrűn váltogatták akkoriban egymást: I. Szixtusz, VIII. Ince, VI. Sándor, III. Piusz, II. Gyula, X. Leo, VI. Adorján, VII. Kelemen, III. Pál, III. Gyula, IV. Pál, IV. Piusz, de más hatalmasságok is igyekeztek hektikus természetének kedvébe járni, így Szolimán török császár, Valois I. Ferenc francia király, V. Károly császár, a nagytiszteletű velencei Signoria, és mindvégig legbiztosabb támaszaként óvta őt Cosimo de’ Medici nagyherceg. Tehetségét úgy bálványozták, mint aki műveivel messze túlszárnyalta nemcsak kortársait, hanem az antik művészetek parnasszusi mestereit is. És ez az értékítélet még nyilvánvalóbbá lett akkor, amikor 1564. február 17-én este 23 órakor Rómában eltávozott az élők sorából, hiszen azonnali viszályt szított a Vatikán klérusa és Firenze város podestái között. Történt ez amiatt, hogy életében mindkét fél a maga fiának vallotta, ezért egyik sem volt hajlandó lemondani testének jobblétre szenderültsége után sem róla. Michelangelo temetése minden elképzelést felülmúló, közérdeklődést felcsigázó esemény lett.

Firenzével és a Mediciekkel való afférjai miatt utolsó tizenhét esztendejét Rómában töltötte, ezért köszöntött rá ott a megboldogulás pillanata is. Ezt megsejtve, Cosimo ’de Medici elérte IV. Piusnál, hogy Federigo Donati nevű orvosa mellett állandó segítő felügyeletet is rendeljenek a beteg mellé végső óráiban, s mihelyt sorsa elszólítja, azonnal minden vagyontárgyát, műalkotását, eszközeit, feljegyzéseit, rajzait és tervrajzait a legkörültekintőbb alapossággal leltárba vegyék, majd zárlat alá helyezzék, nehogy illetéktelenek szanaszét hordják, ahogy az gyakorta megtörtént más jeles művészek hagyatékával. A pápa kellő szigor mellett megparancsolta, hogy a Szent Péter bazilika kupolaépítésénél egy jottányit sem szabad eltérni Michelangelo terveitől, amin több mint másfél évtizedet dolgozott. Hiszen a zseninek bizony rossz sejtelmei voltak, egyre többet aggódott életében amiatt, hogy halála után hozzá nem értők esetleg önkényesen megváltoztatják saját dicsőségük igazolására a sok fáradtsággal kiérlelt kupola építési tervét. Szerencséjére V. Pius is kemény büntetések kilátásba helyezésével védte az eltávozott papírra vetett elképzeléseit, ezt Jacopo Vignolával, a kor igen jelentős építészével körültekintően szerződésbe foglalta és szigorúan betartatta.

Rómában széles nyilvánosság előtt ideiglenes szertartással helyezték nyugalomra Michelangelot a római Santi Apostoli templom egyik kriptájában, azzal a szándékkal, hogy később, majd látványos ceremóniával, szelleméhez méltó emlékműben, az általa számtalan részletében megtervezett és megépített Szent Péter bazilikában végső nyughelyet biztosítanak számára.

Ám a városok közti versengés szüntelen virtusa nem hagyta nyugodni Firenzét. Tudták, Róma ragaszkodik a mester kihűlt testéhez is, ezért megszervezték, hogy annak Leonardo nevű unokaöccse az éj leple alatt, koporsóját bálába csavarva szó szerint kilopja a római kriptából, majd az Arno-parti városba szállítsa át; és mindezt Cosimo nagyherceg egyetértésével. A firenzei Akadémián már másnap összejöttek a legkiválóbb művészek, bizottságot szerveztek ravatala előkészítésére, ezt Benvenuto Cellini, Giorgio Vasari, Agnolo Bronzino és Bartolomeo Ammannati vállalták el. A ceremónia előtt még egyszer felnyitották a csaknem egy hónapja lezárt koporsót; meglepetésükre a test tökéletesen ép volt. 28 röf (16 m) magas, lépcsőzetes felépítésű és valós méretű szobrokkal körbedíszített hatalmas katafalkját a San Lorenzo katedrális főhajójában állították fel, a Medici család kápolnái mellett, ahol az általa márványba faragott Lorenzo és Giuliano de’ Medici síremlékének főalakjai ma is őrizik az időt. A bazilika pillérei és kápolnái fekete drapériával voltak dúsan borítva, amelyeken az alkalomra elkészített számtalan szobor és festmény – a kortárs művészek elismeréseként – díszesen magasztalta az elhunyt páratlan életútját, a zarándokló tömeg pedig nem hagyta zsúfolás nélkül az emlékhelyet.

Viszont Michelangelo végső nyugalmát – óhajának is eleget téve – Firenze másik impozáns templomában, a Santa Croce boltívei alatt találta meg. Ámde a sors iróniája, hogy mauzóleumának szoboralakjait mások faragták, nem ő. Mert azzal a befejezetlen szobrával, amelyen önmagát is ábrázolta, és éppen az e helyre elképzelt síremlékére szánta, elégedetlen volt, összetörte, inasának ajándékozta. Később restaurálták, de a zúzódás helye ma is jól látszik rajta. Firenze Dóm-múzeumában őrzik.

Árkossy István