Ólomból van az ég, szürke a levegő, nem tud sem jó, sem rossz kedvem lenni, egyáltalán bármilyen kedvem lenni, madarak röptét képzelem, lomb susogását, limonádé ízét a folyóparti büfében, hajókat a kikötőben, szembeszelet, amint bekúszik ingem alá és lehűti testem, míg bringámon száguldok dél felé, a szabadság felé.

Megmosok két murkot, végüket levágom, héjukat lekaparom, hosszában négybe vágom, majd mindet a levesfőző gépbe dobom.

Mióta viselek folyton szürkét, nem tudom, de sok éve, az biztos, szürkék a kabátjaim, kivéve az egy feketét, szürke szinte összes nadrágom, ingeim nagyobb része is, mikor és hova tűntek a színek, sosem figyeltem, észrevétlenül lettem szürke, Mély álomba zuhant ólomkoporsók, / ólomvirágok és halotti szemfedél – / egyedül voltam… süvöltött a szél… / és csikorogtak az ólomkoszorúk.[1]

Megmosok egy petrezselymet is, végeit lenyesem, lehéjazom, hosszában kettévágom, és küldöm a murok után.

Tévét néznem, újságot olvasnom sem kell, hogy tudjam, megbolondult a világ, tótágast áll javarészt, sárga rókagombát leltem az erdőn, általában júniusban jelenik meg és novemberben bújik el, most január derekán vagyunk, ez nem klímaváltozás, ez már megváltozott klíma, régebben egyértelmű volt, melyik hónap melyik napján kell szentgyörgygombát keresnem. Számtalanszor olvastam, egyfokos globális felmelegedés mekkora borzalom, kísérletbe fogok, 21 fokról 22-re emelem a termosztát küszöbértékét. Bedurran a kazán, egy fokkal melegebb lesz, előbb kényelmesen éreztem magam, most már verejtékezem. Vissza, ezután nem engedek a huszonegyből, még jó, hogy nem negyvennyolcból kell.

Kerítek egy kisebb vöröshagymát, megpucolom, leöblítem, majd mehet a levesbe.

Idegenvezető lép mellém, gyere velem, mondja, átlibbenünk egy csapóajtón. Forró tájra kerülünk, antilopok szökellenek a szavannán, oroszláncsalád lakmározik elejtett társukból. Máshol tehenek kószálnak zavartalanul a sikátorokban, ahol kígyót bűvölnek turbános férfiak. Máshol fókát vonszolnak a jégmezőn prémbe öltözött vadászok, csontsovány fehér medve csalódott tekintete követi őket. Vezess még, ki a járványmagányból, ki a vihar szeméből, ki a légnemű ólom töltötte világból!

Negyed karalábét és ugyanannyi zellert szépen megpucolok, és egyben az előbbiek mellé teszem.

Vezess, vezess tovább oda, ahol csodás jövőt szőnek elménk pókjai, ahol bűvös dallamokat zenélnek a színek, ahol költeménylángok szökkennek különféle fák tüzéből, ahol tánccal faragják a legpompásabb szobrokat.

Feltöltöm vízzel, teszek hozzá kanálnyi ételízesítőt, lefedem, bekapcsolom a gépet, huszonhét perc múlva kész a fazéknyi forró, folyékony nyár az ősz és tél közötti ólomévszakban.

Buborékba bújok, kizárom a világot, odabent kanálnyi életízesítő, isten kanala végtelen, egy merítés elég, hogy tengerré változtassa a sivatagot, hogy megpermetezze az ólommindenséget és színes virágzatba borítsa a szürkeséget, most és mindörökké és azután is.

Király Farkas

[1] George Bacovia: Ólom. Fordította P. Tóth Irén