Ahogy ígértem, a húsvéti emlékeimnek szentelek még egy tárcát, hiszen volt folytatás. Elérkezett az egykor úgy óhajtott nagylánykor. Már nem nézegettem az albumot, magam tisztogattam a vitrinben a poharakat, az ablakot. És akkor már nem is volt olyan érdekes a felnőttek között való üldögélés, mint ahogyan azt gyermekszemmel láttam. Persze örültem, amikor olyan fiúkat láthattam vendégül, akik megdobogtatták a szívemet.

Voltak fix dolgok, főleg a menüben. A sós és édes aprósütemények mellett az asztalon az elmaradhatatlan húsvéti sonka, fasírt, rántotthús, és az igazi nagy kedvencem: a sárgatúró. Akkor még azt hittem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy vannak olyan családok, akik nem ismerik ezt az édességet, aminek semmi köze az igazi túróhoz, hiszen tejből és tojásból készül. Ezen finomságokon kívül a vendégváró asztalon mindig volt torma és céklasaláta, franciasaláta és húsvéti kalács. A húsvéti kalácsot mi pászkának hívtuk. Természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy valaki nem pászkának hívja. Visszagondolva rengeteg dolog volt, ami nyakatekertnek tűnhet, nekem mégis meghatározta a későbbi életemet, az ünnepeimet. Tudtam, hogy más vallásokban van ételszentelés, de sosem foglalkoztam vele. A húsvéti nyúlról, tojáskeresésről, húsvéti csibéről sosem hallottam, amikor igen, akkor egészen elképedtem. A mai napig idegen számomra. A nyúl a ketrecben volt, a csibe a kotlós körül, a tojás a tyúk alatt. Így ezek a szokások hozzánk nem tudtak begyűrűzni. Megtanították, hogy a húsvét a legfárasztóbb ünnep, hogy nagyhéten meg kell gebedni a munkától, aztán örömmel fogadni, hogy félrészeg rokonok, ismerősök mindenféle pacsulijának keveréke miatt majd jól nem hervadok el. Mert ez a rendje, ez a nagylányság, a felnőttkor küszöbe, amiből egyre kevésbé kértem. Később, amikor templomjáró fiatal lettem, minden megváltozott. A család persze nem, ők tovább szenvedtek, én pedig tudtam, hogy jófelé szakadtam ki ebből a húsvéti forgásból. Megígértem magamnak, hogy amikor saját családom lesz, akkor a húsvét Jézusról fog szólni, a nagyhét pedig a bűnbánatról. Az ablak és vitrintisztítás majd nem lesz feltétele annak, hogy jól érezzem magam. És amikor ezt eldöntöttem, el is indultam ezen az úton.

A tavaszi takarítást többnyire a húsvét előtti időszakra teszem, ha sikerül. Ha nem, akkor valamikor utána végzem el. A hagyományos ételeket teszem az asztalra, mindig van pászka, vagyis kalács, sonka és az elmaradhatatlan sárga túró. A család férfi tagjai húsvéthétfő reggelén meglocsolnak, de a saját parfümömmel, és nem a hajamra, hanem a ruhámra szórják az illatos permetet. Ha lehetőségem van, úrvacsorát veszek. Ha ezen szokásaim közül valami vagy semmi nem valósul meg, akkor nem esek kétségbe. Bizony, semmi nem történik, ha nincs terített asztal, vagy elmarad a locsolás. Szeretem ünnepként megélni a húsvétot, szeretem az ízeket, illatokat, szokásokat, amiket magunkkal hoztunk. Azt mégis igyekszem elkerülni, hogy az ünnep határozzon meg engem. Hogyan érezhetném jól magam, ha előtte napokon keresztül holtfáradtra dolgozom magam? Nekem a húsvét a hitemről szól, a kereszthalálról, a feltámadásról, minden más fölösleges. Amikor a húsvéti sonkát pászkával és sárgatúróval eszem, mindig eszembe jutnak azok a húsvétok, amikor még nem volt teher az ünnep, és hálás vagyok, hogy újra nem az. Örülök, hogy áldás az ünnep a családomban. De hálás vagyok azoknak is, akik megmutatták, hogy milyen volt régen, az utánunk következőknek ez már csak mese, megszakítják a sort, változtatnak, ahogy annak lennie kell. Azért néhány ízt magukkal visznek ők is, és továbbadnak majd.

Lőrincz P. Gabriella