Húsvéthoz közeledve akaratlanul is mindig előbukkannak a gyermekkori emlékeim a régi húsvétokról. Olykor a férjemmel vacsora közben beszélgetünk arról, milyenek voltak az ünnepek. Mindig találunk valami újdonságot, valami eltérést, valami különleges dolgot. Én mint harmadik lánygyermek a családban kicsit arra is ráláttam, hogy a nálam tíz évvel idősebb nővéreimnek milyen volt a húsvét. Más volt-e? Igen. És más lett a tíz évvel fiatalabbaké is. Mára lassan ki is koptak azok a szokások, amik nélkül régen elképzelhetetlennek tűnt a húsvét.

Az én családom nem gyakorolta a vallást, templomba csak keresztelőkor vagy esküvők alkalmával mentek. Így soha nem láttam a családban bűnbánati készülődést, senki nem úrvacsorázott, a szovjetrendszer leszoktatta őket. Így maradt egy kicsit elvilágiasodott, elkorcsosult, babonákkal átszőtt, vallási sokaság katyvasza. Akkor még nem tudtam, hiszen amiben él az ember, arról azt hiszi, hogy az a normális, gyermekként pedig azt, hogy mindenhol úgy vannak a dolgok, ahogyan a saját életében. A református és görögkatolikus vallások között számomra csak az volt a különbség, hogy az egyik templom szinte üres, a másik meg túlzottan fel van díszítve. Nagyapám mindig azt mondta, hogy Isten csak egy van, a többi nem számít, de én „református magyar vagyok, mindhalálig az maradok”. Ebből számomra csak annyi volt érthető, hogy magyar. Szóval annyira nem volt tiszta semmi számomra az ünneppel kapcsolatban, később persze, amikor már kinyíltak a templomajtók a rendszerváltás után, minden megváltozott, igaz, csak a fejemben és a lelkemben. A család maradt abban a hagyományokkal telített világban, amire olyan jó visszaemlékezni.

Nagypénteken és nagyszombaton sütöttünk-főztünk. De az egész nagyhét arról szólt, hogy a háznak és az udvarnak ragyognia kellett. Ajtót, ablakot mostunk, söpörtünk, súroltunk, leszedtük a ruhásszekrény tetején lévő hatalmas fényképalbumot, aminek a nézegetésébe mindig belefeledkeztem, és eszem ágában sem volt becsatlakozni a felnőttek rohanó takarításába. Míg bambultam mások múltja fölött, körülöttem tisztult a világ, szépült a vitrin, ragyogott minden. A konyhából süteményillat csiklandozta az orromat, amíg anyám ecetes vízzel mosta az ablakot, majd összegyűrt újságpapírral törölte szárazra, fényesre. Emlékszem a papír és az üveg találkozásának nyekergő, csikorgó hangjára. Nagyon viccesnek találtam.

És egyszer csak elérkezett a húsvét. Vagy mi mentünk vendégségbe, vagy hozzánk jöttek a rokonok. Egyiket sem szerettem különösebben, és mindkettőt érdekesnek találtam. Nekem és a korombéli unokatestvéreimnek egy hokedlin terítettek asztalt, és sámlira ültünk. A felnőttek az összezárható asztalt kinyitották, hatalmasnak tűnt, és azon kívül hoztak még be asztalokat. Az asztalok köré lócát kreáltak székek és deszkák segítségével, a deszkát rongyszőnyeggel borították, az asztalra pedig a legszebb abroszt terítették. Sorakoztak rajta a jobbnál jobb ételek, sültek, gőzölgött a húsleves, a töltött káposzta, illatozott a sütemény. És a ház valahogy mindenkit befogadott. Akárhányan jöttek, mindenkinek volt hely, és mindenkinek jutott étel és ital. De nekünk, gyerekeknek ez kicsit sem volt fontos, mi egyszerűen csak együtt akartunk maradni, és vigyázni a szépruhára, mert arra vigyázni kell. A szépruha különleges, azt nem lehetett csak úgy akármikor hordani, ahhoz ünnep kellett; ezzel csak az volt a gond, hogy nem tudtam benne kényelmesen játszani, mert a játék csak az udvaron vagy a kertben volt igazi. Így legtöbbször unatkoztam, és alig vártam, hogy én is a nagy asztalnál ülhessek, becsatlakozzak a beszélgetésbe, hogy hallhassak mindent, amit beszélnek, hogy fáradt és fontos legyek.

Íratlan szabály volt, hogy húsvétkor nem játszunk az utcán. Nemcsak nekem nem volt szabad, de a szomszéd gyerekeknek sem. Tévézni nem volt lehetőség, mert a terített asztal abban a szobában volt, ahol a televízió, és nem volt túl sok gyerekműsor, szinte semennyi, csak az esti mese. Aztán elérkezett a húsvét hétfő, amihez még kevesebb közöm volt. Egymásnak adták a kilincset a férfiak, büdösebbnél büdösebb kölnikkel locsolták meg a ház öt nőtagját. Én kicsit sem élveztem. Láttam, ahogyan a fiatal fiúk zakózsebébe a nővéreim egy-egy szál illatos jácintot tűznek, a korombéli fiúknak a locsolás fejében pedig hagymahéjjal festett tojást kellett adnom, miután meglocsoltak. Az egésznek volt egy szabálya: a fiúcska mond egy locsolóverset, lehetőleg egyedit, szépet, aztán megkérdezi, hogy szabad-e locsolni, amikor engedélyt adok, akkor kölnit önt a fejemre, cserébe kap hímes tojást. Íratlan szabály volt, de tudtuk, hogy így kell mennie, megtanították, tudtuk, hogy ezen az úton kell menni, hogy pár év múlva jácintot tűzzek zakók zsebébe, és végre a nagy asztalnál fogadjam a vendégeimet, akik megtisztelnek azzal, hogy meglátogatnak…

Lőrincz P. Gabriella