Két árnyék ölelkezik a hófehér falon. Gömbölyded alakjuk lassan egymásba csorog. Bámulom a fehér falat, nincs rajta semmi, még csak egy aprócska folt sem, ami rólad mesélhetne. Fehér zaj vesz körül, buborékot húz körém, mielőtt elaludnék. Álmomban Jézussal találkozom, vérfoltos gyolcsban van és mosolyog.

Fehérhét, mondta nagyanyám, aki egyetlen katolikus volt a családban. Aztán mesélt, hogy a Fehérhét valójában a húsvétot követő néhány nap, egészen vasárnapig. A templomok ajtajai ilyenkor mindig nyitva voltak, a Mennyország nyitott kapuinak jelképeként, utalva az újjászületésre. Szerettem, ahogy nagyanyám mesélt, elképzeltem, hogy húsvéthétfőt követően minden fehérbe borul, és ez így is marad egészen vasárnapig. A fehéren virágzó cseresznyefa az udvar közepén milliónyi virágot bont és beborítja a világot. Jézus virágokon sétál a házunkig, mögötte rég halott szeretteink. Mindegyikük hófehérben, a nők csipkés menyasszonyi ruhát viselnek, minden léptük nyomán újabb, vakítóan fehér virágok születnek.

Református lévén református templomba jártunk vasárnaponként. De gyermeki kíváncsiságom arra sarkallt, hogy megnézzem, vajon mi történik a katolikus templomban. Egy napon, amikor misére harangoztak, biciklire pattantam és elhajtottam a sárga templomig. Az ajtó tárva-nyitva volt. Leszálltam a bicikliről és közelebb merészkedtem. Ismeretlen illat csapta meg az orrom. Nem ismertem a tömjént, később nagyanyámat faggattam róla. Az ajtóból kukucskálva fekete kendős asszonyokat láttam és hallottam, ahogy énekelnek. Fájdalom lakott a hangjukban. Megijedtem és elszaladtam. Sokáig álmodtam, hogy a plébános fut utánam abban a különös tömjénillatú füstben, s egy idő után a szentek is csatlakoztak hozzá, azok, akiket nagyanyám könyveiben láttam.

Most is fehérhét van, Jézust megfeszítették, és feltámadt, fehérben pompáznak a cseresznyefák a kert végében, de már nem nekünk bontanak szirmot, hanem idegeneknek, akik megvették nagyanyámék házát.

A gangon állok, a mélybe nézek a negyedikről, épp oda, ahol minden évben fehér szirmokkal szórják fel az udvart. Jó tíz éve egy nő úgy döntött, oda ugrik le a legfelső szintről. Semmit nem tudtam róla, azt sem, hogy a házban lakott, azt sem, hogy szerette-e valaki. Tíz éve próbálom meglesni, ki szórja fel minden év tavaszán, éppen húsvét után az udvarnak azt a részét, ahol annak idején megtalálták azt az asszonyt. Egyszer arra gondoltam, hogy ő maga jár vissza, és emlékeztetőként rak virágokat arra a helyre, hogy sose feledkezzünk meg róla – a nőről, akiről senki nem tudta, hogy élt, mégis meghalt.

Arról is nagyanyámtól hallottam először, hogy régen, a középkorban még a fehér volt a gyász színe. Csak később tudtam meg, hogy Magyarországon is élt ez a hagyomány, bizonyos vidékeken, például az Ormánságban vagy Sárközben sokáig fehérben gyászoltak, hiszen ez a szín a lélek tisztaságát is jelképezi.

A legfehérebb emlékem az az angyal, amelyet egy képeslapon láttam. A szomszéd öregasszony Bibliájában volt, azt használta könyvjelzőként. Gyerekként úgy éreztem, semmi nem érhet fel az angyalok szépségéhez. Amikor nem figyeltek rám, kivettem a képeslapot a Szentírásból és hosszasan néztem az angyalt. Időnként mosolygott, olyankor rám nézett, máskor szomorú volt és csak a semmibe bámult. Felnőtt fejjel Egerben vettem egy hasonló képeslapot, de az az angyal sosem nézett rám.

Fehér szálakat keresek a hajamban. Mióta elmúltam ötven, mindennap megnézem. A tövénél vizsgálom, a többi részt festék fedi. Anyám pár éve nem festeti a haját, puha fehér hajkoronát visel. Néha sajnálkozik, hogy megöregedett, máskor azt mondja, nem fél az elmúlástól.

Tegnap még húsvét volt – ma éjjel Jézussal álmodtam. Tucatnyi ember vette körül, mindenkin fehér ruha volt, csak ő viselt feketét. Szép lassan levették róla a gyászruhát, megfürdették és útba igazították a Mennyország felé. Felébredtem, mire megkérdezhettem volna tőle, kit gyászolt abban a fekete ruhában.

Döme Barbara