Hegedűs Imre János írása Domonkos László Gúzsban tánc – A magyar irodalom története 1956 – 2021 című kötetéről

Egyszemélyes irodalomtörténeti kézikönyv jelent meg az elmúlt esztendőben Domonkos László tollából: Gúzsban tánc. Kihívó a cím, a szerző provokatív szándéka egyértelmű. Lexikonok megfogalmazása szerint ezzel a szláv eredetű szóval súlyos büntetést neveztek meg, az áldozat egyik karját az ellentétes láb szárához kötözték; Magyarországon 1908-ig a katonaságnál megszokott eljárás volt, az úgynevezett farkasgúzst a recski táborban, az 1950-es évek elején még alkalmazták.

Éppen a cím rendkívül problémás volta miatt tanácsos a záróakkordoknál felütni a kézikönyvet, az Utószóban írja Domonkos László: „…erre kellene újra meg újra figyelnünk abban a folyamatos, eszeveszett kavargásban, aminek nincs vége, és amely a magyarság hivatott védelmezői és ádáz ellenségei között folyik, a gúzsba kötötten is táncoló irodalom különleges színterein, változatos formákban és módszerekkel, de végső soron mindvégig ugyanúgy.”

Hadszíntéri jelentés ez, nem a higgadt, hűvös, nyugodt irodalomtudós jellemzi így irodalmunk egyik fontos korszakát, hanem az eszmék bűvöletében lobogó, magyar hazafi. Más nem is vállalkozhatott volna erre az erőpróbára, mert népmesébe, eposzba illő a tett, egy személy számára túlontúl nagy feladat a tartalmaiban rendkívül gazdag, eszmeileg, nyelvileg ellentmondásos, stílusváltások hullámtaraján himbálózó irodalom áttekintése.

Összehasonlításképpen megemlítendő, hogy készült egy másik összefoglaló, tonnás munka is a korszakról: Magyar irodalmi művek – 1956–2016, csakhogy azt 52 szakember írta, rangos szerkesztőbizottság irányításával.

Domonkos irodalomtörténetét a kiváló a tudós, Alexa Károly lektorálta, előszót is írt hozzá Ajánláscímmel, s abban sommásan méltatja az erényeket és a hiányosságokat. Milyen jó – olvassuk elégtétellel Alexa sorait –, hogy „az újabb kori kollektív irodalomtörténeti munkák kudarcai vehették rá a szerzőt arra, hogy egy »magán-irodalomtörténetbe« belevágjon.” – Fontos, lényeges tünetre hívja fel a figyelmünket. Ő, az irodalomtudomány egyik legjobb szakértője és művelője kijelenti, hogy az utóbb tíz évben megjelent összefoglalók félresikerült, kudarcos munkák voltak.

Balesettel ér fel ez a tünet, hisz az irodalomtörténet-írás éppen arra való, hogy rendszerezzen, szelektáljon, értékeljen, állítsa fel, készítse el a kánont, mert csak annak a segítségével alakul ki a rend, tűnik el az anarchia, világosodnak meg az irodalom fő útvonalai és a keskeny kanyargó ösvényei.

Jelen munkát olvasva, boldog örömmel vesszük tudomásul, hogy Domonkos László – olvasható. Sőt – urambocsá! – olvasmányos. Mostanig csak Szerb Antal irodalomtörténetéről állították ezt, ami különleges érték, hisz azt a reményt ébreszti az olvasóban, hogy értékes szellemi kincsünkkel, az irodalommal nemcsak szakbarbárok foglalkoznak, nemcsak a félelmetes vaskalap borul arra, ellenkezőleg: az írásban örömöt lelő tollforgatók hozzák létre. S ha már látókörünkbe került Szerb Antal, azt is fontos megemlíteni, hogy Domonkos a szellemtörténeti iskola nagymesterét, vagyis Szerb Antalt tartja eszményképének, és Féja Géza előtt tiszteleg. Sarkítva az is állítható, hogy Domonkos László (is) szellemtörténész.

A szellem szó jelentésrétegei szinte kibányászhatatlanok. Mást-mást jelent filozófiában, teológiában, mitológiában, néprajban, irodalomban, zenében, babonás hitvilágban stb. stb., de az irodalomtudományban a szellemtörténet annak az irányzatnak a neve, amelyik szembefordult az adathalmozó pozitivizmussal, a nagy összefüggéseket kereste, gondok, gondolatok, akarások, törekvések szintézisét teremtette meg; az eszmék rendszerét, azok fejlődését, áramlását vizsgálta, s csak másodlagosan foglalkozott a művekkel. Ezt Alexa Károly is szóvá teszi bevezetőjében, Domonkos „nem tartja feladatának a magyar irodalom legutolsó bő félszázada szisztematikus feldolgozását…”

Akkor mit tart fontosnak? – kérdezi joggal az olvasó.

Azt, ami még az irodalomnál is fontosabb: a nemzet eszményeit, céljait, akarásait, álmait. Azért gyújt szövétneket az alkotó, hogy lássuk az utat, amely a magyarság számára egyedül járható, amelyen elkerülhetők a szakadékok.

Van ennek a sűrű, nehéz munkának egy tengelymondata, gondolata, pontosabban Németh László figyelmeztetése. Az a veszély fenyeget – írta Németh László –, hogy a magyar irodalmat fölváltja a magyar nyelvű irodalom. Hideg futkározik a hátunkon, ha belegondolunk abba, hogy ez mit is jelent. Kifakul, kihull az esszencia, s marad a szöveg. Ekörül forgott a leghevesebb vita, amikor a posztmodern hívei és a posztmodern ellenségei vitáztak. Ez a félelem, ez a rettegés, ez a hazafias aggodalom itatja át a könyv minden sorát, mondatát, szavát. Irodalom kell, az irodalom létünk egyik alapfeltétele, az irodalom éltető levegő, de csak akkor, ha nem hamut, nem kormot, nem port szívunk be oxigén helyett. Csalóka szivárvány játszik ugyanis velünk, akárcsak a fabulákban, báránybőrbe bújnak a farkasok, s azon a címen, hogy ők a haladók, ők a modern idők apostolai, harsányan hirdetik, csakis az üdvözül, aki velük tart.

A magyar, s talán az egész európai irodalom közismert antagonizmusa, paradoxona a haza és haladás szembeállítása. Itt, ezen a vízválasztón áll Domonkos László. Bevallottan elfogult, az ő hittétele az, hogy nemes értéket csak azok a művek hordoznak, amelyek a hazát és a nemzetet szolgálják. Nyilvánvaló, hogy ezzel a premisszával vagy kihullnak a kozmopolita művek, vagy torzul azok megítélése.

S akkor nézzük nevekhez kötötten a hangsúlyokat. Erős reflektorfénybe kerül Csoóri Sándor, Németh László, Illyés Gyula, Csurka István, Sütő András, Döbrentei Kornél életműve. A szerző állításai vitán felül állnak, igaz, nem végez alapos műelemzéseket, inkább az ideológia nyomvonalán halad, s mérce számára az írástudók felelőssége.

Akkor változik indulatossá a hangja, amikor a posztmodernek nevezett irányzat prófétáit értékeli. Nem mellőzhető még e szerény jegyzetben sem annak a vakmerő ténynek a megemlítése, hogy Domonkos László fölveszi a kesztyűt. Három név kívánkozik ide: Nádas Péter, Eszterházy Péter, Spiró György. Ha az ő munkájukról, közéleti szereplésükről, irodalmi pápaságukról van szó, akkor tanácsos elolvasni a kapufeliratot: Csak képzett tűzszerészek léphetnek be! Igen, azok számára is megszívlelendő ez a felirat, akik a legnagyobb elismeréssel szólnak a három, külföldön is ismert és elismert alkotóról. Domonkos László nem képzett tűzszerész. A bombák kioltásához nem ért. Ő inkább gyújtogatja a bombákat, arra predesztinálja őt vad igazságérzete, indulatos, lobbanékony alaptermészete.

De nehogy csak ezt lássuk benne s a summás könyvben! Mennyiségileg is heroikus munkát végzett, számtalan olyan nevet, adatott kutatott fel és őrzött meg, amelyek kihulltak volna a köztudatból. Névmutatója 11 oldalas! És – amire a könyv lektora is felhívja a figyelmet – végre Domonkos László nem külön fejezetekben tárgyalja a határon kívüli irodalmakat, az egészet foglalja egyetlenegy egységbe. Már csak ezzel az egy cselekedetével hálára kötelez minden magyar érzelmű olvasót és írástudót.

*

Kritika jelent meg Domonkos irodalomtörténetéről, irodalmi balesetnek is felfogható. Itt csak a szerző és a forrás említhető meg: Nagy Gábor: Malac a jégen. Domonkos László esete az irodalomtörténettel.(HITEL folyóirat; 2023. április). Vitára fel írástudók! Nagyszerű dialógusok születhetnének! A tét nem Nagy Gábor és nem Domonkos László, hanem a mi értékes, gazdag nemzeti irodalmunk.

(Kairosz Kiadó, 2022)