Bármennyire is globalizáltuk, uniformizáltuk a világot, szerencsére akad még benne színes egyéniség szép számmal. Hát persze, mondhatnánk erre, hiszen különlegesnek, kirívónak lenni viszonylag könnyű. Viszont egy életen keresztül egyéniségnek maradni, egy karaktert hűségesen hordozni roppant nehéz, embert próbáló feladat, és csak keveseknek sikerül. A Kossuth-díjas drámaíró, Hubay Miklós (1918–2011) e szerencsés kevesek közé tartozott.

Születési évszáma elárulja, hogy idén lenne százéves – ráadásul április 3-án jött a világra Nagyváradon. Kulturális életünk összességében mintha megfeledkezett volna erről a tökéletesen kerek évfordulóról, az elmúlt két hét során csak kevés helyen merült föl Hubay neve. A Petőfi Irodalmi Múzeum múlt hétfőn, április 9-én tartott egy szép ünnepi estet a centenárium alkalmából, és Ács Margit, illetve Karinthy Márton mellett engem is fölkértek, hogy rövid beszéddel emlékezzem – ugyanis 1998-ban és 1999-ben Miklós elnöksége idején voltam a Magyar PEN Club titkára, és naponta találkoztunk. A PIM estje remek alkalmat nyújtott, hogy végiggondoljam a vele kapcsolatos emlékeimet.

Hubay egyszerre volt humanista, firenzei reneszánsz, hamisítatlanul reformkori, Mikszáth-ízzel dzsentri, Krúdy Gyula-módra Nyugatos, továbbá avantgárd. Társaságában lenni olyan volt, mint egy rendhagyó irodalomóra, sőt szabadegyetem. Miklós mindenkit ismert, túlnyomórészt negyven-ötven éve, mindenkiről volt egy története, mindenről eszébe jutott valami és mindent olvasott. Olaszország egyes városaiban járva naprakészen tudta, hol főzik a legjobb kávét és tésztát, esténként hová érdemes menni, melyik épületben kik laktak a századok során. Kavarogtak körülötte a közéleti és kulturális kiválóságok, mindennap találkozott valakivel, hogy nagy ívű kulturális terveket kovácsoljanak. Lehetséges, hogy – vérbeli íróként – egy kis legendásítással időnként rá is játszott erre az imázsra… Kétségtelenül sok maradandó ötlete volt: például a Magyar Írószövetség elnökeként 1984-ben ő kezdeményezte, hogy szeptember 21-ét nyilvánítsák a magyar dráma napjává, annak emlékére, hogy 1883-ban azon a napon volt Az ember tragédiája ősbemutatója. Miklós végletek között élt, szüntelen vibrálásban, vonzotta a drámai helyzeteket; számára minden alapanyag volt egy drámához, egyfajta színpadi szituáció. Szeretett meghökkenteni másokat – emlékszem, nyolcvanadik születésnapján, 1998-ban a PEN Club irodájában arra készült, hogy majd este a Vigadóban, a hivatalos köszöntésén cigánykerekezik a színpadon. Próbaképpen három cigánykereket is csinált előttem, ám este, az ünnepségen sajnos nem valósította meg. Ezt azóta is fájlalom. Miklós szívesen szerepelt, persze a dramaturgia szabályainak-arányainak betartásával. Fejében ott volt a teljes magyar költészet, de tényleg, és rendszeresen szavalt: betéve tudta tucatnyi költő teljes életművét, például Petőfiét, Gyulai Pálét, továbbá mára elfeledett szerzőkét, mint a szintén nagyváradi Horváth Imréét, aki a négysorosok mestere volt.

Öntörvényűen élt, a költői szabadság szellemében dacolt minden túlszabályozással, uniformizálással. Emlékszem, a PEN Club könyvelőjének rendszeresen átadott egy-egy éttermi blokkot, sőt olykor csak egy fecnit, úgynevezett kutyanyelvet, melyre a pincér kézzel firkantotta egymás alá a fogyasztás tételeit. Szegény könyvelőnk hiába kérlelte Miklóst, hogy az étteremben áfás számlát kérjen, a válasz mindig úgy hangzott: „Az nem lenne elegáns.” Rendben, magyaráztuk Miklósnak, akkor az elegancia érdekében csak annyit kell tennie, hogy az ebéd végén nem azt mondja: „Főúr, kérem, a számlát!”, hanem azt: „Főúr, számlát is kérek!”. Miklós erre kijelentette: „Egy valódi magyar úr ilyet nem mond.” Hát így diadalmaskodott a NAV, akkori nevén APEH fölött egy magyar író.

Zsille Gábor