Rettenetesen unja már, hogy nem lehet egy perc nyugta. Mint egy rossz álomban, valami baj mindig történik. Ezért nem is lehet előre tervezni ebben a vállalkozásban. Illetve lehet, és kell is, csakhogy annyi előreláthatatlan dolog történik szinte mindennap, de legalábbis minden hétvégén. Ha ezt előre látta volna, biztosan nem adja fejét kisállat-tenyésztésre. Egyebet is lehetett volna csinálni ezzel az átkozott faházzal. Asztalosműhelyt, akármit, csak nem ezt.

Pedig, ó, milyen aranyosak voltak az első kis aranyhörcsögök! Napokig képes volt bámulni őket az egész család. Ahogy az apró fogaikkal rágcsálták a mogyorót meg a kekszdarabokat! De később rádöbbent, hogy az állatszeretet tulajdonképpen mennyiségfüggő. Úgy ötvenes létszámnál adta fel a nevek aggatását a hörcsögökre, s amikor az állomány meghaladta a kétszáz főt, már nem tudott másként tekinteni az állatokra, mint a pék a kiflire: áru, amit pénzért elad. Az ékszerteknősök aztán végképp érzéktelenné tették a cukiságok iránt – a tíz darab fél köbméteres akváriumban ki tudja, hány teknőc hemzseg folyamatosan és leállíthatatlanul. Tízezer? Tizenöt? Megsaccolni sem könnyű a számukat, hiszen az akvárium tartalma úgy gyűrődik-csavarodik, mint a régi fagylaltgépekben a krém, mint a dagasztóban a kenyértészta, az üveghez lapulva hol sok száz lábacska, hol temérdek hátpáncél hömpölyög mindig más irányba. Ha sokáig nézi, elfogja a szédülés.

– Egyszer úgyis lemondok rólatok! Túladok rajtatok! – magyarázza a zöld forgatagnak, miközben két pallódeszkán a második vaskályhát is lecsúsztatja a terepjáró platójáról, és fújtatva benoszogatja a házba. A szépen téliesített faházba, ahol a cirkófűtés nem bírja a harcot a kinti mínusz húsz fok ellenében – a hörcsögnek viszont plusz tizenöt alatt kampec, a teknősöknek meg legalább húsz kell. Be kell üzemelnie a régi jó kályhákat, különben elpusztulnak a kis dögök. Néha, egy-egy fél percre visszatér a lelkifurdalás, hogy vajon milyen is volna nélkülük az élete, de elhessegeti magától a kérdést, nincs idő az álmodozásra. Mekkora mázli, hogy átépítéskor rávette a mestert, ne zárja le véglegesen a kéménybe vezető lyukakat, hiszen sosem lehet tudni. Lám, milyen bölcsen előrelátó volt. Kinyitja a kéményajtót, öngyújtóján megsurrantja az acélkereket, majd a kéménybe nyúl. A huzat elszippantja a sárga lángot, lehet belekötni a kályhákat. A kéményhez lépteti az egyiket, eltávolítja a bekötőlyukakat fedő lambériát, s a tűzhelyet a kéménybe köti egy hajlékony alucsővel. Aztán ugyanezt elvégzi a másikkal is. Szibériát szidja, s az onnan érkező fagyot. A szitkozódás egyenes arányban erősödik a tűzifáért a ház és a fásszín között megtett fordulók számával. Ha lábszárközépig érő hó volna, mint egy hónappal korábban, nem kéne ölben cipelnie a kosarat, simán elvonszolná a házig. Négykosárnyi fa becipelése után úgy véli, annyi elég lesz az éjszakára. Komótosan begyújt.

Énekelni kezd a telefonja. A dallamról tudja, hogy a neje. Szia, drágám. Szia, na nem jössz? Épp hogy beraktam a kályhákat és begyújtottam. De mindjárt itt vannak a Piciék. Tudod, arra gondoltam, hogy itt alszom, rakni kell a tüzet, különben megfagynak a dögök. Ne már, tudod, hogy meg kell szervezzük a horvát nyaralást. Ha megdöglenek ezek itt, akkor meg az udvaron fogsz nyaralni egy lavórban, úgyhogy ez van.

Pí. Kinyomta a feleség. Ennyi gonddal kevesebb, az asszony majd szervez egymagában. Amúgy is úgy hiányzik neki az Adriai-tenger, mint ablakosnak a hanyatt esés. Felvenni valakit két hétre és rábízni az állatfarmot, kényes dolog, mindig töri a nyavalya odakint, hogy vajon mi van idehaza. Na de, hehe, van egy üveg eldugott whisky itt a házban, még az öccsétől kapta karácsonyra. Most szépen összebarátkozik majd az árpafőzettel kályházás közben. Egy fadarab, egy korty, egy adag béke…

Úszik, sokadmagával. Páncéljuk temérdek ponton összeér, lábacskáik összhangban eveznek, mint valami összetett és precíz gépezet elemei, egyetlen masszaként hömpölyögnek. Azonban egyre melegebb a víz, egyre forróbb, érzi, hogy hamarosan meggémberedik a mozgó massza, leállnak az evező mozdulatok, és hatalmas teknősbékalevessé változik az akvárium tartalma… Felébred.

Nehezen kap levegőt. A házban sűrű a füst. Az alumíniumcsövek nem bírták a fatüzet, s elolvadtak, a kéményt méteres magasságig takaró lambéria begyulladt, és lassacskán a berendezés éghető darabjai sorra lángot fogtak. A rágcsálók visítanak, az épület serceg. A füstből hirtelen embermagasságú, feketére pörkölődött, még parázsló hörcsög veti rá magát iszonyú üvöltés kíséretében… Felébred.

A telefon által énekelt dallamról tudja, hogy a felesége hívja. Szia! Szia, mikor jössz? Épphogy beraktam a kályhákat. Igyekezz haza, jönnek a Piciék, hogy megbeszéljük, hogyan ássunk csatornát az udvarunkról az Adriára, ugye benne vagy te is?… Felébred.

„A korábbi előrejelzésekkel ellentétben a következő napokban térségünkbe nem fog beáramlani jelentősebb hideg légtömeg. Előreláthatólag a tavasz megérkezését idén is időben biztosítja a természet.” Lehalkítja a tévét. Felkapja telefonját az éjjeliszekrényről. Mégsem lesz szüksége a kályhákra.

Király Farkas