Holtakkal való barátság

Már rögtön az elején egy elnézéskéréssel kell kezdenem: Verestói Györgyöt követem meg, amiért kölcsönvettem 18. századi orációgyűjteményének címét. Azt is tudom, hogy a bocsánatkérés akkor lesz igazán méltó, ha egyszer majd róla is írok (nem értekező stílusban), ezért hozzácsapok a szabadkozáshoz még egy felelőtlen ígéretet is. De miért is van szükségem a „holtakkal való barátság” fordulatra? Azért, mert Verestói még tudott a halottaktól illő módon búcsúzni, s míg ezeket a sorokat írom, szeretném, ha az ő példája segítene szándékaim szerint fogalmazni.

Lehet, hogy korábban is így volt, de számomra mégis úgy tűnik, hogy az elmúlt néhány évben kiemelkedően sok „nagy ember” hagyott itt bennünket. Azért sem pontosítok, mert egyfelől nyilván vita alakulna ki a nagyságról (és ilyesminek éppen nem vagyunk hiányában), másfelől azt hiszem, hogy mindenki meg tudja nevezni a maga számára azokat az embereket, akiket a legkülönbözőbb területekről jelentősnek tart, és megszenvedte az elvesztésüket. És ezt én készségesen elfogadom kiindulási alapnak. Azt viszont már nehezebben értem meg, hogy minden ilyen alkalommal váratlanul kiderül: az elhunytnak döbbenetes nagy számú barátja volt, még ha ezt ő és a hozzátartozói nem is igen vették észre. Számtalan bejegyzést, cikket, emlékezést olvashatunk, melyekből kiderül, hogy milyen csodálatos és utánozhatatlan nagyság volt az illető, de azonnal át is fordul a fókusz a megemlékező személyére, aki természetesen az egyik legbensőbb barátja volt az éppen távozónak. Ilyen esetekben már többször eszembe jutott, hogy ha ez a sok mély barátság mind valós lett volna, valószínűleg az elhunyt sem sodródott volna az utóbbi években a magánynak oly kiszámíthatatlanul kietlen tájaira, nem keseredett volna meg, nem töltötte volna egyedül az ünnepeit, és nem mindig ugyanazt a két számot csöngette volna, amikor a démonaival küzdött. És ha csakugyan olyan meghatározó barát volt, miért nem viszi tovább valahogy a szellemi örökségét, és esetleg hozza szóba később is… Talán leginkább azért zavar ez a jelenség, mert ilyenkor látom azt is, ahogy az a néhány tényleg közeli barát szintén megszólal csendesen, mond pár egyszerű szót, amit enged az ereje, aztán a szava elvész a bősz siratásban. Figyelemre méltó lehet az ellenfelek, netán ellenségek reakciója is: hiszen ki ismerne és követne elkötelezettebben, mint ők? Azt is látni, hogy a családtagok sokszor meg sem tudnak szólalni, még utólag sem. És többször hallottam már érintettektől, hogy maguk is meglepődtek egy-egy visszaemlékezésen a közvetlen szerettükkel kapcsolatban. Leginkább azért, mert nem tűnt hihetőnek a történet. Egy konkrét túltolásba egyszer én is beleestem: az özveggyel csak fél évvel a szomorú esemény után találkoztam, és amikor sorolni kezdtem a férj érdemeit, megállított: „Nagyon szerettem, de azért nem volt épp olyan tökéletes, mint ahogy mások látták.”

Persze, nagyon sok alkalommal lehet olvasni méltó, szép, őszinte emlékezéseket is. Vagy frappánsan rövideket. Olyanokat, amelyekben tényleg az elhunyt a főszereplő, olyan, amely arra irányul, hogy a szellemi hagyatékot őrizzük, amely valódi megbecsülést jelez, kezd valamit a hátrahagyott értékekkel. De meglehet, ezek is elkéstek kicsit. Fel sem becsülhető, milyen nagy örömet szerezhettek volna az illetőnek, ha nem utóiratként születnek meg ezek a szövegek. Épp ezekbe csimpaszkodom most, megkésett újévi fogadalommal: ha és amikor tehetem, tudtukra adom az érdekelteknek a fontos mondanivalóimat – még életükben. Nem biztos, hogy könnyű lesz, sőt, de hát az efféle vállalásoknak nem is ez a dolguk. Lesz majd szégyenlősség, zavar, kezek tördelése, nem megfelelő szavak, akár félreértés vagy kínos csend. De ha legalább néhányszor sikerül, már nem volt hiába mindez.

Farkas Wellmann Éva