Alig pislákolt a lámpa fenn, magasan, az egykori Kendeffy főnemesi család boltíves palotájában, Kolozsvár Főterének déli sarkán, annak is egyik kapualj melletti tágas helyiségében, ahol akkoriban az UTUNK irodalmi-művészeti hetilap főszerkesztői szobája volt berendezve. Sötét idők sötét lenyomata a múlandóság tünedező memórialapjain, ahonnan az emlékképek mindegyre visszatérnek, mert visszatérniük kell, ha már az Idő eltéríthetetlenül csak a maga orra után kullog, botorkál, suhan, mániákusan a végtelen relativitása felé. A nyolcvanas évek burkában, a rozoga élet-díszletekkel alátámasztott valódiság napi történéseinek drámákkal megterhelt színpadán az irodalom volt a gyom közötti tiszta hajtás, ami ahogy tudta, a túlélés hitét táplálta, és az idő példatárából csokorba szedegetve betűk csillaghalmazából igyekezett megformálni az építhető reményt.

Akkor Szilágyi István főszerkesztő-helyettes volt. Többször maradt benn a redakcióban munkaidőn túl is, zajos délelőtti vitákat követő csendes délutánok magányát keresve, vagy olyankor, ha tartalmi módosítások nyomdai javított példányait várta vissza, sűrűn ismétlődő csörték előtt és közben, amit a „sajtóigazgatósággal”, alias a cenzúrával kellett hétről hétre megvívnia; már, ha éppen nem volt jelen a protokoll kötelességei miatt gyakorta Bukarestben tartózkodó Létay Lajos főszerkesztő. A cselekvések közti csendes intermezzo számára mindig is az írás menedéke volt. A lap tördelésének folyamatában előadódó kényszerű változtatások során úgy adódott, hogy gyakorta maradtunk kettesben a redakcióban, bár a többiek már messze jártak, vagy éppen nem, esetleg csak ott voltak a közelben, két házzal arrébb hűtötték gondolataikat forró fejű vitáik után iksz számú palackok söreivel.

Szilágyi minden szabad pillanatában dolgozott. A Gaál Gábortól, lapunk alapító-főszerkesztőjétől még a múlt század közepén megörökölt, posztóval borított hatalmas íróasztalának tetején magasodó kézirathalmaz mögül látom elővillanni tekintetét, ahogy a szellem papírerődjének krétázott ívlapjai fölé hajolva írt, kizárólag kézzel, soha írógéppel, s ezt jó szokásaként meg is tartotta mindenkoron. Csakúgy, akár másik szerkesztő társam, Banner Zoltán is, akinek a számítógép máig az elembertelenedés tárgyi metaforája lett, sőt, egykor még a betűket lekopogó Erika vagy Triumph gépíró masinák használata sem nyújtotta számára azt az eredendő élményt, amit a kéz formálta írás, a gondolatok személyessé formált kardiogramjával megvont vonalak horgolt betűibe szőtt személyes varázsa nyújt.

Pista meglepően kisméretű betűkkel írt. Mint Michelangelo kupolájában a feszített téglarendek, úgy rétegződtek papírlapján kalligráfiájának egymáshoz simuló sűrű vonalrajzolatai, és így feszül ma is bele az időbe, szövegbe ágyazottan, immár klasszikussá minősített egész parádés gondolathagyatékával.

Az apróbetűs íráshoz kiválóan alkalmas a vékony golyóstoll. Tisztán jegyezhetők a betűsorok folyamatos vonalak áramlásával, ámde olyan időkben még ennek az íróeszköznek a megszerzése is nehézségekbe ütközött. Ezért aztán külföldről hozatott magának maréknyi fekete betétet, amit sárga Koh-I-Noor töltőceruzájába illesztett, s az lett állandó írószerszáma, azzal rótta sorait, alig-alig javítva az előre átgondolt, kiérlelt, veretessé nemesített szövegen. S mivelhogy ez a nyomhagyó szerszám nemcsak írásra, hanem művészi rajzok megformálására is igen alkalmas, és mihelyt megtudta, hogy annak hiányát magam is elszenvedem, másnapra meglepett néhány fekete betéttel. Az egyik ma is az ugyancsak sárga színű Koh-I-Noor töltőceruzámban van, jóllehet már üresen, de emlékekkel annál inkább telítve. Azért ürült ki, mert akkor egy egész rajzsorozatot készítettem ezzel az eszközzel, még néhány Rembrandt-tanulmány is született köztük, merthogy a golyóstoll igen finom árnyalatok megjelenítésénél is beválik.

Egy alkalommal, 1987-ben, éppen a frissen megjelent UTUNK ÉVKÖNYV még illatos példányát ünnepeltük a szerkesztőségben, amely egyszersmind az utolsó grafikailag ott szerkesztett könyvem is volt a húsz esztendő alatt megjelent húszkötetes sorozatban; vagyis voltaképpen egyfajta búcsúereklyének is nevezhető, mivel akkor már induló félben voltam végleges magyarországi átjövetelemre. Talán éppen ezért is gondolhatta Pista, hogy ő nem pusztán aláírja a többiek által szignóval ellátott példányomat, hanem két évtizedes együttlélegzésünk emlékére, személyes jelzéssel búcsúzik. Láttam rajta, erősen koncentrált. És mivel mindig kéznél volt kedvenc írószerszáma, váratlanul előhúzta felső zsebéből golyóstollát, és ott, helyben, rögtönzött rajzot készített. Egymás mellé kanyarított két arcképet, a magamét és mellé saját önarcképét.

Azóta a meghúzott vonalak is megértek. Rajtuk az esztendők jeleként az látható, hogy erőtlenebbek; a tőle kapott betétekkel készített vázlataim nyomvonalai pedig szakadozottá, transzparenssé váltak. Van olyan rajz a nyolcvanas évekből, ami már igen erősen elhalványult, merthogy azok az írópaszták nem voltak stabilan időálló minőségűek. Persze, ebből sajnos az is következik, hogy az Ő kéziratai is szintén ki vannak téve ennek az erodálódásnak; állítom, hogy azok is tünedezni fognak idővel, s ha nem állítják meg a folyamatot, egyszer végleg eltűnnek a papír fehérjében.

De a munkakapcsolat köztünk hosszú évek múlva sem szakadt meg. A Magvető Könyvkiadónálegyszerre három prózakötete látott napvilágot, és a címlapok elkészítésére úgy kért meg, mintha együttlétünk óta megállt volna az idő. Pedig nem állt meg. Erre az is bizonyság, hogy már az egész világban kiolthatatlanul lobognak a Bolygó tüzek, és úgy sejthető, most már a Hollóidő is az, ami mindörökké velünk marad.

Árkossy István