A napokban egy irodalmi estre voltam hivatalos nézői, hallgatói minőségben. Nincs is ebben látszólag semmi meglepő, hacsak azon nem szalad fel a szemöldökünk, hogy meghívott közönség. Mert hiszen általában az ilyen események nyilvánosak, bárki csatlakozhat, ráadásul legtöbbször ingyen, ami – lássuk be – a mostani, nadrágszíj-megszorító időkben egyre inkább vonzóvá tehetné az efféle kulturális csemegét.

A meghívó fél egy vendéglátóhely volt, szakmai tanácsadóval egyeztetve maga döntött a fellépő személyéről – és a közönség összetételéről is. Sorozatnak szánják ezeket az esteket, és hasonló feltételekkel szeretnék folytatni. Természetesen nem egy esetleges „beszéljünk akármiről”-típusú találkozó volt, értő beszélgetőtárs kérdezte a meghívottat. Azonban volt néhány alapvető különbség a szokásos estekhez képest: a résztvevők egyetlen nagy asztal körül foglaltak helyet, kényelmesen kialakított időközönként fogyasztottak is, szabad volt bármikor közbekérdezniük, és nem utolsósorban úgy érezhették, hogy ez a beszélgetés tényleg a legtermészetesebben, ember- és lélekközelben zajlik, akárha egy családi vagy baráti társaságban ülnének. Kiküszöbölődött a távolság és az az esetlegesség is, amivel egy hagyományos helyzetben a fellépő és a meghívó is szembesülhet: hogy vajon lesznek-e elegen, és vajon tényleg érdeklődő, figyelmes társaság kerül-e össze a meghirdetett alkalomra.

Noha alapvetően a frontálisabb alkalmakhoz vagyok szokva magam is, meglepett, hogy ez az élmény mennyire igazinak tűnt, s az is, hogy mindvégig mennyire jól éreztem magam, holott az este körülbelül kétszer hosszabb volt az átlagosnál. Mikor már a harmadik órához közeledtünk, és a moderátor fel is hívta erre a figyelmet, csak hitetlenül ingattuk a fejünket. Igaz, elmaradtak a fényképezőgép-kattogások, a telefonos villámfelvételek, nem indult el a hangfelvevő, és nem is jegyzetelt senki semmilyen füzetbe vagy más felületre – ugyanis nem kellett hírt adni az eseményről. Azoknak szólt, akik ott voltak.

Még mielőtt bárki rám vetné az első követ, mondván, ez csak valami elit, szűk közönségnek szólt, cáfolnom kell a vádat. A társaság kimondottan olyanokból állt, akikről azt feltételezte a meghívó, hogy érdekeltek lehetnek a témában; elsősorban ez kötött össze bennünket. És tudok ezen kívül még néhány hasonló kezdeményezésről (kávéház vagy baráti kör szervezésében), melyeket meg lehet találni, csatlakozni lehet hozzájuk, sőt el lehet játszani a gondolattal, hogy magunk is létrehozzunk vagy kezdeményezzünk hasonlót a környezetünkben. Nem pénz kérdése, sokkal inkább igényé.

Ahhoz, hogy ne csodálkozzunk túlságosan azon, hogy ezt természetesnek látjuk, elég egyetlen kérdést feltennünk: hol érzi otthon magát az irodalom? Azt hiszem, a válasz egyszerű: ugyanúgy, mint minden vagy mindenki, ott, ahol szeretik, ahol figyelnek rá, ahol része lehet az életnek. Legelőször talán munka közben alakult ki, dallamos kísérettel, évszázadokkal ezelőtt főúri szalonokban fordult elő rendszeresen (bár kérdés, hogy oda mennyire valódi igény csalogatta), majd később remekül megvolt a kávéházakban (ott születni is nagyon szeretett). Már ebből a helyváltoztatásból is látszik, hogy a kiváltságosság az utóbbi időben egyre inkább elmozdult az anyagi jólét tereitől a valódi igény felé. Arról nem is beszélve, hogy sokak szerint az irodalom leginkább hiteles közege egyenesen a teljes egyedüllét. Volt ugyan olyan időszak, amikor sokan és akár nagyobb mennyiségben is fogyasztották, de erre tekintsünk inkább szomorúan mosolygós nosztalgiával. Néhány évvel ezelőtt egy írókolléga azt mondta: nincs mit tenni, az irodalom kisművészetté vált. Bevallom, ez eléggé szíven ütött, de sok érvvel alátámasztotta a kijelentését, s szívfacsaróan felvázolta a fokozatos térvesztéseit. Mesélt arról, amiről tudtam magam is, hogy milyen sokszor látott már jelentős, izgalmas kortárs írót fellépni egy- vagy alig kétszámjegyű közönség előtt. Erre is csak szomorúan bólogattam.

De akkor mi a megoldás, hol van mégis az irodalom tere? Úgy gondolom, hogy az értő közösségek kialakításában. Mindegy, hogy kávéházban, étteremben, könyvtárban, nappaliban vagy egy pad körül a parkban. Ez az út talán visszaterelhet az életszerű közelséghez, főleg, ha általa más művészeti ágakhoz és egymáshoz is mélyebben tudunk kapcsolódni.

Farkas Wellmann Éva