Az év utolsó időszakában nemcsak magammal vetek számot, nem csupán az elmúlt év történésein gondolkodom, hanem mindenféle régi dolog eszembe jut. Minél több év van a hátunk mögött, annál több az emlék, annál nagyobb a hiány, hiszen halottaink száma is egyre gyarapszik. Eltűnnek a régi ismerősök, barátok, iskolatársak, és eltűnnek a szerzők is. Tudunk egymásról, olvassuk egymás írásait, szeretjük vagy kevésbé szeretjük egymást, aztán vége. Egy szempillantás alatt eltűnik a szerző. Jön egy gyászhír, a folyóiratok megírják, vannak visszaemlékezések, és vége. Mintha ez a láthatatlan erő, a halál kiszippantaná a szerzővel együtt a műveket is. Egy ideig még beszélünk róluk, egy ideig még dédelgetjük a szavaikat, sajnálkozunk, és egyszer csak, amikor végképp tudatosul nemlétük, eltűnnek. Rájuk gondolok így az év végén, eszembe jutnak, ha meggyújtom a gyertyát az adventi koszorún. Bár tisztában vagyok a gyertyák jelképével, az ünnepi időszak mondanivalójával, fontosságával, ők mégis megjelennek ilyenkor. Nem szomorúsággal teli ez a gondolatsor, csak úgy előkerül, évről évre. Talán az elillanó ünnepi hangulat emlékeztet az életünk röpkeségére, talán a fellobbanó gyertyaláng. Állok a könyvespolc előtt, nézem a már rég olvasott könyveket, és arra gondolok, hogy milyen sokan nincsenek már közöttünk. Vajon gondol-e rájuk valaki? Itt hagyták az írásaikat, a lelkük egy darabkája ott feszül a papíron, hangfelvételek, filmek, fotók… van-e, aki emlékezzen? És lesz-e, aki ránk emlékezik? Lezárjuk ezt az évet, ismét sokan voltak, akiktől idén vettünk búcsút. Zseniális elmék, az írók nagy generációjának tagjai. Hiányoznak.

És indulunk egy újabb év felé. Csupán egyetlen pillanat, elüti az éjfélt az óra, és máris 2024-ben találjuk magunkat. Nem tudjuk, mit hoz, ahogyan azt sem, hogy mit vagy kit visz el. Nem tudhatom, hogy a következő év végén milyen emlékezés szakad majd a lelkemre. Idősek, fiatalok, váratlanul, tragikusan vagy hosszú, nehéz betegséggel küzdve – kik lesznek azok, akiktől végleg búcsút veszünk? Ahogyan az öregek mondták: a halál nem válogat. És valóban nem. Így az ünnepi pillanatok egy kicsit keserédesek is. Aztán teszem a dolgomat, ritkán jutnak eszembe ők, akik már nincsenek velünk. Olyan ez, mint régen a nagy családi együttlétekor, amikor körbeültük az asztalt, és az öregek meséltek a régiekről. Mára csak a szűk családdal ünnepelünk. Nincsenek már nagy történetek, nincsenek velünk az öregjeink. Állok a könyvespolc előtt, felidézek egy-egy kedves pillanatot, körbeülöm velük a képzeletbeli asztalt. Belelapozok a kötetekbe, elolvasok egy nagy sztorit, mert az írók minden írása az, és emlékezem, majd indulok egy új év felé.

Lőrincz P. Gabriella