Nagyanyám virágot csokrozott a kút mellett. A rövidszárú szegfű illata szinte beborított minket. Megmutatta, melyik szál mellé melyiket tegyem, hogyan lesz szép egy csokor. Nem volt ez szándékos tanítás, vagy ha mégis, akkor igencsak ravasz, hiszen beszélgetés közben jegyeztem meg minden szavát. Iskolás voltam, alsós. Akkor még orosz nyelvet tanultunk, az ukránokról csak néha hallottunk, azt sem tudtuk, hogy kik ők, vagy hol laknak. Mama nem beszélt a történelmi dolgokról. Csak amikor a testvéreivel egy asztalnál ültek, akkor kerültek szóba számomra teljesen idegen történetek és szavak. Egyszer, mikor megkérdeztem, miért haragszik az oroszokra, nagyon elkomorodott az arca, annyira, hogy a szinte mindig hűvös udvarunk még hidegebb lett. Nem akartam felbosszantani. Gyorsan a kúthoz léptem, s ittam egy kis vizet, mintha szomjas lennék, de csak szégyelltem a kérdést és azt hittem, valami rosszat mondtam. Egyszer csak megszólalt: „A láger miatt.” Én ezt a szót csak az iskolai nyári táborokra értve ismertem. Komor arccal folytatva csupán annyit mondott, hogy elvitték és megölték ott a magyarokat, mert magyarok voltak. Ha rágondolok, még ma is sírhatnékom támad. Honnan is sejthettem volna akkor én, apró leányka, hogy ilyen nagy bűn magyarnak lenni, főleg, ha az ember nem Magyarországon él? Érdekelt még néhány dolog, de inkább leszedegettem a szegfűről a fölösleges bimbókat és nem kérdeztem soha többé, nem mertem. Ritkán láttam a fájdalmat és a dühöt egyszerre az arcán – talán mindössze kétszer, ez volt az egyik alkalom. A másik akkor adódott, mikor arról kérdeztem, hogyan lettünk mi határon túliak…

Minden évben elmegyek a szolyvai gyűjtőtábor helyén lévő emlékparkba. Soha nem lesz könnyebb. Mama és más sem hívta Gulágnak, a Gupvi szót magam is csak később ismertem meg. Málenykij robotnak sem nevezte, csak lágernek. Hatalmas márványtáblák emlékeztetik az arra járókat, hogy több ezer ártatlan ember halt meg csupán a nemzetisége miatt.

Azóta minden kiderült, rengeteg konferencia, kötetek százai, visszaemlékezések, versek, lágerballadák állítanak emléket az odaveszetteknek. Filmek és színpadi művek készültek, mind egy kiáltás a valós és nem mondvacsinált diktatúra ellen. A túlélők már meghaltak, a családtagjaik sem fiatalok. Csupán néhány ember ápolja és őrzi a rettenetes emléket, csak néhány könnycsepp gördül, mikor az emléktáblán végigsimítom Lőrincz Bálint nevét. Soha nem tudtuk meg sem azt, hogy hol halt meg, sem azt, hogy mikor.

Egyszer csodálkozva kérdezte tőlem egy ismerősöm a budapesti emlékműnél, hogy valóban ott halt-e meg valakim? Arra gondoltam, hogy másnak ez furcsa, akár érdekes is lehet, olyanok is vannak, akik alig tudnak valamit arról az 1944-es Erzsébet napról, nem tudják, hogy a korai fagynak azért nem örülök, mert a krizantémok közepe megfeketedik Erzsébetre. Nekem azt jelenti, hogy nagyapám és nyolc testvére árván nőtt fel, a legkisebb csak néhány hónapos volt, nagyapám suhanc tizenéves, mikor az apjukat elhurcolták. Annyit, hogy ismertem embereket, akik soha nem bocsátottak meg, akik tövissel a lelkükben szálltak a sírba. A magyarok golgotája Szolyva. Emlékeztet arra, hogy sose felejtsük el: mindig van nép, akinek a szemében bűn magyarnak lenni.

Lőrincz P. Gabriella