„– Mindig gondoltam, hogy léteznek mesebeli szörnyek! – mondta az Egyszarvú. – Eleven?

– Tud beszélni – mondta Szaladár ünnepélyesen.

Az Egyszarvú álmatagon Alice-re nézett, és így szólt hozzá:

– Beszélj, gyerek.

Alice szája önkéntelenül mosolyra húzódott, mikor megszólalt:

– Tudod, én meg az egyszarvúakról hittem azt, hogy mesebeli szörnyek. Egyet sem láttam még soha elevenen.

– No, most, hogy láttuk egymást – mondta az Egyszarvú –, ha te hiszel énbennem, akkor én is hiszek tebenned. Áll az alku?

– Rendben – felelte Alice.”

Kik volnánk mi, hogy ellenkezzünk Lewis Carroll angol íróval, aki ily egyszerűen és nagyszerűen elrendezte a gyermek és az unikornis találkozását Alice Tükörországban című meseregényében? Hiszen írók, festők, más művészek és – ez a legfontosabb! – a gyerekek fenntartások nélkül elfogadták/elfogadják az egyszarvú létezését.

Carroll 1865-ben írta meg remekművét, amikorra a sárkányokat, a griffeket és egyéb hasonló teremtményeket már rég száműzték a tudományokból a mítoszok világába. Az unikornis létét sem ismerték el, azon egyszerű oknál fogva, hogy elő példányával nem igazán találkozott egyikük sem, csak a régebbi leírásokból lehetett tudni az állatról – amit leginkább az erőteljesebb fantáziának tudtak be.

Bár…

1663-ban Otto von Guericke, Magdeburg polgármestere ennél tovább jutott. A Harz-hegységben, egy barlangban számos ősállat – mamutok és gyapjas rinocéroszok – csontjai pihentek, amiről ő is tudott. Guericke gondolt egyet, megszerezte egy narvál (ez az a bizonyos egyszarvú delfin) agyarát, és a csontokkal kombinálva összerakott egy furcsa, kétlábú unikornis-csontvázat. Műve meglepően jól sikerült: a nagy tudású Gottfried Wilhelm Leibniz, akiről Nagy Frigyes király azt állította, hogy „önmagában egy akadémia”, megállapította, hogy a csontváz valódi, s mint olyan, egy létező állattól származik. Osnabrück állatkertje mellett ma is látható a kompozíció. Miért is bontanának szét egy mókás legendát?

A Guericke-féle rekonstrukció óta eltelt évszázadok során persze sokat fejlődött az őslénytan, és ma már minden kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy bizonyos csontok összetartoznak-e. E tudományos fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább kikopott az egyszarvú a komolynak mondható tudományos művekből.

Mígnem… mígnem majd’ tíz évvel ezelőtt az észak-koreai állami hírügynökség világgá kürtölte a hírt: a Tudományos Akadémia (nyilván az észak-koreai akadémia) Történeti Intézetének régészei megtalálták azt az odút, amelyben Tongmjong királynak, a Kogurjo királyság alapítójának unikornisa élt. Ez nagyon fontos felfedezés, hiszen a koreai tankönyvekben úgy szerepel az unikornis, mint létező állat, amelyen Tongmjong király lovagolt (egyszarvúagolt?). Az odút Észak-Korea fővárosában, Phenjanban, a Moran-hegyen találták meg – ami nyilván azt bizonyíthatja, hogy Phenjan volt az ókori Korea központja.

A legérdekesebb részlet a nagy történetben az, ahogyan a régészeknek azonosítani sikerült a helyet. A szerencse erősen a kezükre játszott: ugyanis a tudósok az ominózus odú előtt egy kocka alakú sziklát találtak, amelyen a következő felirat volt olvasható: „Az unikornis odúja”. Ki ne venne komolyan egy ilyen bizonyítékot? Főleg Észak-Koreában…

Király Farkas