Megtörténik az emberrel, hogy elfogy a könyve; nem gyakran, de megtörténik. És az is előfordul, hogy ennek ellenére adni akar valakinek egy jó kis példányt belőle – ingyen, nyilván, biza, ez is előfordul, igaz, egyre ritkábban. Namármost ugye a vastartalékhoz – ha van egyáltalán – nem nyúlunk: az a halálunk utánra van, örökség, közben megeszik a könyvmolyok, de akkor is: megtartatik, miként az Úr napja.

Ilyenkor nem marad más hátra, mint végigjárni az antikváriumokat, hátha. Persze, előtte lecsekkoljuk a neten, de érhet meglepetés a helyszínen is – nos, tegyük fel, hogy nem ér, nincs a könyvből: egyszerűen nincs (magunk sem értjük, mert szokott lenni, több is, mint illendő volna)…

Ilyenkor megy fel az ember a moly.hu oldal piacterére, és némileg elszorult torokkal rákeres a könyvére. És hát van belőle, valami számokból és betűkből álló (ál)nevű illető árulja. Az ember – gyarló, mit tegyen – megpróbálja beazonosítani, ki lehet ez a randa polgár, de ugye akármilyen kevés könyve fogyott is az elmúlt években, azért minden olvasót nem ismerhet, tehát nem is ismeri.

Itt tehát kicsit kellemesen megborzong, mert nini, itt van egy élő olvasó, akit nem is ismerek, még a végén kiderül, hogy rajongó… Jaj, dehogy… hiszen éppen most árulja (és ha ügyesek vagyunk) adja el a könyvünket (nekünk). A fene a pofáját, az! Vajon vette? Pénzt adott érte, és nem tetszett annyira, hogy megtartsa? Vajon kapta, mondjuk szülinapra (ach-ach), és nem tetszett neki? Egyáltalán: hogy lehet az, hogy nem tetszett neki?! Mert például szerintünk tökéletes könyv. Olyan világirodalmi mércével megmércélve is, igen, naná. Van olyan is, persze, aki büszkén odaírja a könyv adataihoz: Olvasatlan példány! Nahát, neked meg anyád, gondolja ilyenkor az egyszeri szerző, mert ugye ez már mindennek a teteje, pontosabban az alja, de tényleg, hogy baszki, még el sem olvasta, és már adja is el. (Persze, csak az árát akarja felverni a kis nyikhaj, keresünk is olcsóbbat, olyat, amelyik olvasott… na de ha olvasta, miért adja el?!?!?! Hát megbolondult ez az ember, kérem?! Egyszerűen nem fér a fejembe, párdon, az egyszeri szerző fejébe.)

Aztán valahogy megnyugtatja magát az egyszeri skribler: kicsi a lakás, kell a hely a könyvespolcon a nippeknek, nem fér oda a korszakos zseni korszakos műve… költözik az istenadta, még egy kicsit meg is kell sajnálni, hát persze, akkor nem lehet minden könyvet elcipelni, a jobbakat, khm, azokat sajnos el kell adni, mármint hogy azokat, amelyek piacosak, és víve vannak úgyszólván vásárlóilag… igazából rajongó tehát az illető!, de a párja megmondta, vagy a könyv, vagy ő (mármint a pár), és hát azért kevesen vagyunk, akiknek van elég lelkiereje a szex helyett a könyvet választani, ugyebár.

Mindegy is, a következő tennivaló nem más, mint hogy írni kell az illetőnek, az átadás-átvétel részleteit megbeszélendő. Az ember gyorsan csinál egy hamis fiókot álnévvel, csekkolja, fenn van-e a neten valahol a telefonszáma, ami alapján be lehetne azonosítani (hm, régen fenn volt, de eltűnt, köszi, GDPR-törvény!), és kissé vonakodva ráír erre a szemtelen és impertinens emberre, aki képes és eladja a mi (A MI!) művünket, a fene a pofáját.

Persze, álnéven mutatkozik be, de csak olyanon, amit könnyű megjegyezni, nehogy aztán átvételkor, nagy zavarában ne jusson eszébe, és véletlenül megmondja a sajátját. Teszem azt, hogy az embert véletlenül netán éppen Zsoltnak hívják, akkor Zolinak adja ki magát online, hogy ugye könnyen eszébe jusson majd az álnév. És így tovább. Mert hát az a helyzet, hogy a helyzet elég ciki: a fene akarja, hogy az eladó rájöjjön, mi vesszük meg a saját könyvünket tőle, az bizony neki is könnyen kellemetlenné válhatna (mi pediglen törődünk embertársainkkal, és nem hozzuk őket kellemetlen… helyzetbe), és nekünk is, nekünk törvényszerűen kellemetlenné válik.

Szia, szia, Zoli vagyok, mikor, hol, kápé, ugye, írom a telszámot, hívj, hívlak, pláne, ha nem tudok menni (mindig tudunk, de nehogymá érezze a kis patkesz, mennyire meg vagyunk indulva úgy egyáltalán). Az ember, az író, az egyszeri író aztán jóval hamarabb érkezik a megbeszélt helyre, hogy láthassa annak a mafla borjúképét, aki képes és eladja az ő nagyszerű könyvét, és kedvére megvethesse, amíg odalépked hozzá (a kezében tartott könyvecskénkről – Oh, baby, come [back] to daddy! – azonosítjuk a nyomorultat, és hát mi tagadás, látszik a fején, hogy kettőig sem tud számolni, nemhogy olvasni tudna, nem is csoda, hogy odaírta, vagyis odadiktálta az anyukájának, aki tud gépelni: olvasatlan példány).

Odaadjuk a pénzt, ő vigyorogva elveszi, menj, vegyél rajta Romanát vagy gyógyszert, csicska, mondjuk halkan, nagyon halkan, majd végre levehetjük a napszemcsit és a lódenkabátot (ebben a nyári negyven fokban nem egy kényelmes viselet, elhihetik), mert a faszinger vagy faszingerlány már el is tűnt a pénzünkkel, és nem ismert fel minket, aminél kevés megalázóbb dolog lett volna, hál’ Istennek, huhh.

Megvan a könyv, kicsit gyűrött, mégis olvasták hát, vagyis nem, mert nem tudnak olvasni, de játszottak vele sokat, és pókokat öltek halomra, visszatért, mint Dániel a hadseregből, lehet továbbadni. Hát így vásároljuk vissza a saját könyvünket: megéri, és a sok kínos izzadás (plusz lóden negyven fokban) nem csak a lelket, az erkölcsöt és az önérzetet, de a testet (meg az alázatot) is erősíti, szilárdíccccccsa.