Aki költészetet olvas, akaratlanul belebotlik az úgynevezett „istenes versekbe”. Ha például Balassit lapozgatjuk, tudjuk, hogy ő az egyházak változó és alakuló korában alkotott, s foghatjuk erre is Istennel való kapcsolatát, de talán kicsit megkaparva a zománcot, érdekesebb dolgokra bukkanunk, hiszen a vallás maga nem ér olyan mélységesen a lélekig, mint a Teremtővel való kapcsolat. Nem gondolom, hogy az egyház vagy a vallás minden esetben szerepet játszik egy költő istenes verseiben. Gyakran, sőt legtöbbször összekeverik a két dolgot. Ha Balassitól napjainkig követjük szerzőinket – a teljesség igénye nélkül: Adyt, Babitsot, József Attilát, Radnótit, Nemes Nagyot, Pilinszkyt egészen Kányádi Sándorig vagy Jókai Annáig –, láthatjuk, hogy a Mindenható ott van az írásaikban. Nem éltek szent életet, nem színleltek, nem bújtak vallási köntösbe, hanem megélték a Mindenhatóval való kapcsolatukat, s ezt nem rejtették véka alá. Hogyan is tehették volna? Habár az írás olyannyira megtanulható, hogy bármikor tud az ember verset írni, akár rendelésre, szinte gombnyomásra, de az úgymond ihletből születő, a mélységeinkből feltörő vers azt tükrözi, ami a lélek mélyén lakozik. Nem tud mást adni, ahogyan nem tudunk egy vízzel telt edényből mást, csupán vizet tölteni.

Az egyes költők különböző aspektusból láttatják az Istent, a maguk istenképét tárják az olvasó elé. A legnagyobb alázattól a dicsőítésen át a hangos vitatkozásig a költő beszél az Istennel. Nem úgy, mint elképzelt személlyel, de nem is úgy, mint elképzelhetetlennel, hanem mint létezővel. Nem történhetne ez meg, ha nem állna mögötte hit. Mert minden ember hisz valamiben, s aki azt vallja, hogy nem, az abban hisz, hogy ő nem hisz semmiben.

Én magam Istent Istennek nevezem, mint keresztyén ember, de ez a mai bizonytalan, kaotikus világban talán egyre ritkább. Hamarabb elhiszik az emberek a valótlanságot, ha az a kedvükre szolgál, mint a valóságot, ha az nem kedvez. Mindent megfoghatóvá, beárazhatóvá akarunk tenni, miközben a világ sivárságán, szabadosságán kesergünk. Belefulladva az önmegvalósításba magányossá válnak generációk, minden második ember fizet azért, hogy meghallgassák, miközben a mellette ülő épp erre vágyik, csak túl kéne látni önmagunkon.

Egyre ritkábban találkozok a kortárs irodalomban istenes versekkel. Nem ítélhetem meg, hogy ez jó vagy rossz dolog, csak látom, hogy hiányzik. Évek óta karácsonykor és adventkor a gyermekek ugyanazokat a verseket szavalják a templomokban. Persze akad istenes vers bőséggel, amiket szívem szerint senkinek nem ajánlanék igazán… Ám olyan versre, mint amiket a fent említett költők tollából kaptunk, nagyon ritkán bukkanok napjainkban.

Minden kornak megvoltak a maga gondjai, háborúk, szakadások, szerelmek, meg nem értettség, de ott volt az Isten. Nem odakerült, hanem ott volt a teremtettjében, aki észrevette és megtöltötte Vele a lelkét. Nem kellett, hogy odakerüljön, hiszen már jelen volt, a teremtés egyfajta leképződését nyújtotta a művésznek. Hogy eleink nyitottabbak voltak-e vagy zárkózottabbak, nem tudhatom, de azt igen, hogy örökérvényűt alkottak.

Lőrincz P. Gabriella